Van, aki őriz, de nincs, aki ért,
Van olyan, aki megölel, de nincsen, aki félt.

2013. November 11.-én írtam utoljára ide. A megérdemlem magam című bejegyzésemben már egyfajta számadást próbáltam írásba foglalni életem eddigi meghatározó állomásairól. Ma pedig…ma pedig 2013. November 27.-ét írunk. Már néhány perce.  Meghatározó időpont ez az életemben. Na, nem volt ez mindig így. Egészen sokáig, olyan 5 – 6 éven át abszolút nem érdekelt. Prózai oka volt: Hozzá voltam szokva, hogy nem érdekel. Nem volt miért érdekeljen. Az életem akkoriban egyedül éltem, mentálisan a külvilágtól hermetikusan elzárkózva. Rejtőzködtem. Nem mintha olyan nagy okom lett volna rá, pusztán csak mások titkait őrizgettem ilyen szigorúan. Aztán, amikor már a fél életem ráment erre a karitatív hülyeségemre, be kellett lássam, hogy ez nem az én feladatom. Van nekem épp elég bajom a nélkül is, hogy mások problémáin agyalok s próbálom megoldani…helyettük. Önzés?! Nem tudom. Egész addigi életemben azon gürcöltem, hogy legyenek emberek, akik majd jó emlékeket őrizzenek rólam. Azt hittem, hogy azzal, hogy másokon segítek, automatikusan barátokhoz is jutok. Csúnya öngól! Hosszú éveknek kellett eltelnie, mire végre felismertem ennek az elméletnek a valótlanságát. Elég lassan esnek le a dolgok néha. Azt vettem észre magamon egyébként, hogy bizonyos időközönként sajátos változáson megyek keresztül. Vannak pillanatok, amikor úgy megvilágosodnak a dolgok előttem. Amikor minden egyszerre logikussá és magától érthetővé válik. Ilyenkor szoktam rácsodálkozni azokra a tévutakra, amiken épp haladok. Ilyenkor szoktam szembesülni azzal, hogy milyen nevetséges is tudok lenni. Persze, ilyenkor még próbálom menteni a menthetőt, de általában már késő. Ekkor szoktak előjönni a Lakat féle nagy "új életet kezdek" életérzések. S mikor bekövetkeznek az ilyen soron következő tiszta pillanataim, olyankor mindig rácsodálkozom: Tényleg megváltoztam! Tényleg új életet kezdtem! Ami természetesen még az előbbinél is sokkal rosszabb irányba visz éppen. Hát, ez is egy ilyen pillanat most. 34 éves vagyok. Már majdnem 4 teljes perce…

 
Csakis azt kapom, ami úgyis jár,
Érzem, hogy mennyire fáj…

A mostani tiszta pillanat, nem volt olyan gyors és mindent átütő erejű, mint az eddigiek. A mostani ilyen pillanat, azt hiszem épp most tart 9 napja. Abban is különbözik az eddigiektől, hogy most nem a tudatom lázadt fel a sok ökörségem ellen hanem, a testem. Ijesztő az ilyesmi. Kívánom, hogy soha ne tapasztalja meg egyikőtök sem! Szóval, alig 9 napja nem nagyon tudok aludni. Úgy értem egyáltalán nem. Eleinte azt hittem, hogy csak csúnyán elállítódott a biológiai órám a sok számítógépes játéktól, de aztán rá kellett jöjjek, hogy ez egyenesen kizárt. Mostanában alig játszom a saját buta kis játékaimmal. (Öregszem?!) Minden egyes éjjelem ugyanúgy telik 9 napja már. Lefekszem aludni, ahogy illik, de valahogy mégsem tud bekövetkezni. Persze, magam is nyugtatgattam magam olyan hülyeségekkel, hogy semmi baj, csak időben kell lefeküdni, hétvégén meg nem kell délig ágyban maradni, de ebben nem láttam logikát. Már csak azért sem, mert tök mindegy mikor feküdtem le, időben-e vagy alsógatyában, az álom egyik verzióban sem érkezett meg. Csak feküdtem és forgolódtam. Mindezt úgy, hogy másodpercenként ásítozok. Halál álmos vagyok tehát, de maga az alvás állapota nem következik be valamiért mégsem. Aztán, olyan 2 napja jöttem rá a dolog magyarázatára: Kínoznak a gondolataim. A lelkem elégedetlenül kínlódik ebbe a már 104 kilósra hizlalt tetemben. A legképtelenebb dolgok jutnak eszembe az ilyen virrasztások alkalmával. Az álom pedig csak nem jön. A történet vége az szokott lenni, hogy hajnali 6 – 7 óráig forgolódom, utána pedig – gondolom én – a test egyszerűen átveszi az irányítást és önkényesen kapcsolja ki a tudatomat. Jó esetben "alszom" tehát 2 – 3 órát, aztán megyek dolgozni. És ez így megy már 9 teljes napja. Az okosok azt mondanák erre, hogy vegyek be altatót. Aki viszont ismer, az pontosan tudja, hogy nem veszek be altatót. Sőt, egyáltalán nem veszek be semmi "felesleges" szintetikus hülyeséget. Bizonyos dolgokat a természetnek kell elintézni. Egyszer már volt egyébként egy ilyen bekattanásom néhány éve. Akkor azért nem tudtam elaludni, mert vártam az alvás pillanatának bekövetkeztét. Nem vicc! Feküdtem az ágyban és azt vártam, hogy miként következik be az alvás maga. Nevezetesen, hogy mikor veszi át az irányítást a tudatom felett az álom. Nem vagyok teljesen normális, igaz?! Majdnem 3 teljes éjjelem ment rá erre, mire feladtam. De ott legalább volt választásom, ott legalább feladhattam. Most viszont nincs. Persze, mindig elhatározom, hogy oké, akkor mostantól alszom! Szépen lecsukom, a szemeimet s mintha akkor lépnék át egy másik életbe. (Nem, semmilyen drog hatása alatt nem álltam…) Mára egy olyan elmélettel magyarázom ezt a jelenséget, amit a pszichológia úgy ismer kapuzárási pánik. Még alig vagyok 34 éves pár perce, mégis azzal telnek az éjjeleim, hogy azokon gondolkozom, hogy mi lesz belőlem, ha 34 évesen nem vagyok még mindig senki. Leéltem az életem felét (jó esetben tartok most a felénél) és se kocsim, se házam, se feleségem, se gyermekeim, se egy vacak bikacápám! Pedig mindre vágyom. Szép sorban… Ismerek embereket, akiknek 34 évesen már mindenük megvolt. (…épp ezért 40 évesen már rutinszerűen csalták a párjukat…) Nem gondolom azt, hogy lekéstem volna még bármiről is, de mi van, ha a baj épp az, hogy én ezt gondolom?! Mi van, ha igen?!  Egy csomó változást veszek észre magamon. Már nem a nők fenekét bámulom, hanem a mozdulatait figyelem, a szókincsét fürkészem s, hogy képes-e összetett mondatokkal is kifejezni magát. Ez beteges! Olyan dolgok zavarnak, sőt: inkább irritálnak, amik eddig abszolút nem érdekeltek. Rántottam egyet a vállamon és elintéztem azzal, hogy mindenkinek joga van a boldogtalansághoz, ha Őt az teszi boldoggá. Mára, már egyszerűen nem tudok elmenni bizonyos dolgok mellett szó nélkül. S nem azért mert annyira görcsösen okoskodni akarok, hogy nem tudom magam visszafogni. Inkább, csak azért mert én azt hiszem, s tényleg ebben hiszek, hogy az ember az idő múlásával fejlődik és felismeri a hibáit, és a saját jól felfogott érdekében azokat próbálja a legjobb tudása szerint kijavítani. s most arra kell rácsodálkoznom, hogy ez nincs így! Arra, hogy a világunkat, a társadalmunkat, az életünket és a boldogsághoz való jogunkat nem éretlen kamaszok teszik tönkre és veszik el tőlünk hanem, meglett felnőtt emberek. Akikről én azt hiszem, hogy ennél több eszüknek kell, hogy legyen. De nincs… Szóval, elértem arra a szintre, hogy már zavarnak bizonyos dolgok. Mert megérettem arra, hogy szúrhassa a szememet. Beteg ez a világ és kevesen akarják gyógyítani. Apropó betegség! 2013-ban összesen 13 alkalommal voltam kórházban! Soha az eddigi életemben – a születésem pillanatától számítva – nem szorultam ennyiszer orvosi segítségre. Azt hiszem, ha más nem, akkor ez egyértelmű vészjelzés! Bajban vagyok…
 

Becsapott a villám s jött a tisztánlátás,
S már nem esett jól a másoknak ártás.

A tiszta pillanatok sorát a munkamorálom változásával folytatom. Az utóbbi időben több, munkahelyem volt, mint azt egy kezemen képes lennék megszámolni. Mindenfajta túlzás nélkül kijelenthetem, hogy gyakorlatilag bárhova fel tudom vetetni magam. Bárhova. Az elmúlt 3 évben valami bizarr okból kifolyólag kicsit leragadtam a marketingnél, a telemarketingnél. Elképesztő gyorsasággal váltam sikeressé és ismertté ebben a szakmában. Ez nem kicsit legyezgette a hiúságomat természetesen. Mára már ott tartok, hogy ha otthagyok egy céget, akkor 1 maximum 2 napon belül magától jelentkezik a következő. Mert ebben a szférában megjegyeznek bizonyos neveket és teljesítményeket. Miért nem maradtam meg akkor egy helyen s miért dolgoztam már annyi helyen, hogy felsorolni sem tudnám mindet?! Egyszerű: A kihívás miatt. Az elmúlt 3 évben izgalmakat kereső kalandorként csiszolgattam a képességeimet. Abszolút nem érdekelt a pénz. Az esetek többségében még csak az sem, hogy melyik cégnek dolgozom és mit. A kezdeti sikerek miatt vérszemet kapva, semmi mást nem akartam csak legyőzni másokat az adott területen. Semmi más nem érdekelt csak, az adott cégnél a legjobbá válni. Tök mindegy milyen áron. Ha ez teljesült – és az esetek 97%-ában teljesült – attól fogva egyszerűen elvesztettem az érdeklődésem a cég kapcsán. Abszolút nem érdekelt. (S valljuk be: Van ebben valami, ha egy 80 fős call centerben 2 hónap alatt egy újonc meg tudja dönteni a több éve megdöntetlen teljesítményi vagy eladási rekordokat, akkor vagy a céggel van valami baj, vagy az ott elvárt követelményekkel.) Mi az én hibám?! Nincs kitartásom. Egész egyszerűen nem tudok olyan munkát végezni, ami nem érdekel, amit nem élvezek, s amiben nem látok szakmai kihívást. Egyszerűen képtelen vagyok rá. Akkor is, ha a kényszer nagy úr. Éppen ezért azt is elképzelhetetlennek tartom, hogy olyan munkahelyen húzzak le éveket, ahova utálok bejárni s ahol nem a személyem, nem az egyéniségem miatt van rám szükség hanem, azért, hogy azaz egy szék ne maradjon már üres, mert rontja a tér szimmetriáját. A marketinkben egyébként én pont azt szeretem, amit a legtöbben úgy utálnak: Az emberközpontúságát. S ez egészen addig szép és jó is, mikor az emberközpontúságot nem arra használják bizonyos cégek, hogy megtévesszék vagy becsapják a lakosságot. A legnagyobb tanulópénz erre a hírhedt Online Resorts International Kft. ahol mindössze 2 hónapot voltam képes kibírni. A cég üdülési jogok eladási szándékával téveszti meg a lakosságot. Náluk olyan mocskos dolgokat tapasztaltam, hogy bátran ki merem jelenteni, hogy ez a cég a marketing szégyene. Nagyon remélem, hogy előbb – utóbb felébred ez az ország és méltó módon szankcionálja a szerencsétlen üdülési jog károsultak szándékos becsapását és meglopását. (Bővebb infók: ITT!) Őket egyébként csak azért említettem meg, mert Ők voltak, akik ráébresztettek arra, hogy a marketing ma már régen nem arról szól, hogy embereknek segítünk, mint annak idején kezdetekben, amikor ebbe a világba belecsöppentem. Szóval, ha mást nem is, de azt mindenképpen meg kell köszönnöm Nekik, hogy felébresztettek. Ma már minden ilyen ajánlattól elzárkózom. Nekik köszönhetően…
 

Ha a pillanatnak terhe nagy,
Hát, köszönd meg, hogy élni hagy...

A lényeg tehát, annyi, hogy azt figyeltem meg magamon, hogy már nem akarok főállásban, napi 8 órában, szisztematikusan becsapni embereket. Nem. Mert ez nem helyes dolog! S azt hiszem, ez a legkomolyabb felismerés önmagam kapcsán. Bizonyos dolgokat már nem teszek meg. Mert bizonyos dolgokat nem tartok helyesnek! Ez eddig elképzelhetetlen volt rólam. Akik ismertek, ezt pontosan tudták. Abszolút nem érdekelt, hogy kinek, mivel, mennyit ártok. Az érdek motivált. Sosem voltak bennem morális vagy erkölcsi korlátok. Egyedül voltam. Élnem kellett, ennem, laknom, tisztálkodnom. S azt hiszem, ebben a legnagyobb hatást Éva tette. Ő volt, aki nagy nehezen – gyakorlatilag vért izzadva – megértette velem, hogy pusztán, csak mert megtehetünk dolgokat, még nem feltétlenül kell azt meg is tennünk. Pusztán, csak mert nem félünk az esetleges következményektől, vagy, mert nem érdekel minket, vagy, mert annyira dilettánsak vagyunk, hogy nem fogjuk fel azokat, az még nem jogosít fel arra, hogy meg is tegyük. Bevallom őszintén nektek, hogy az életbe nem gondoltam volna, hogy én valaha nem fogom örömömet lelni a BKV ellenőrök nyilvános megalázásában vagy, hogy valaha is örömmel lesz képes eltölteni annak tudata, hogy nem voltam lusta átadni a helyett egy idősebb embertársamnak a buszon. Az élet teljesen új impulzusait ismertem meg ez által. De durva…fogékony lettem a jóra?! A végén majd olyan szitokszavakkal fognak csúfolni, hogy erkölcsös, meg kedves, meg tiszteletreméltó! Hát, mi lesz így velem és a hosszú évek alatt kifejlesztett arrogáns, bunkó kitaszított szerepemmel?! Már tisztességesen tahó sem tudok lenni! Úristen! Ellopták a személyiségemet! Eddig ilyesmire csak én vetemedtem! J Na, nem kell ám aggódni, mert aki a tahóságomra bukik, az nyugodtan belepillanthat ebbe a fórumba, ahol a dohányzásról és a dohányosokról foglalok állást. (Klikk: IDE!)

1979. November. 27.-én éjfél után mindössze 19 másodperccel jöttem a világra. Majdnem 26.-án, de anyám úgy mesélte, hogy egyszerűen nem akarta félbehagyni a Starsky és Hutch aktuális epizódját. Az a bizonyos napon egyébként nem csak az történt, hogy apám szembesült a ténnyel, hogy Ő nemzette a világ legjelentéktelenebb pancserét, hanem még egy csomó olyan esemény is, ami hatással volt az életemre, s arra, hogy én olyanná váltam amilyen most is vagyok. Például…

118 éve ugyanezen a napon alapították a Nobel díjat. Ennek ténye pedig egész eddigi életemet végigkísérte, mert végig pontosan tudtam, hogy az életbe soha nem fogom megkapni. J

92 éve, szintén ezen a napon született az írói – költői (ha szabad így fogalmaznom) munkásságom legmeghatározóbb alakja: Pilinszky János. Olvassátok el a "Magamhoz" című költeményét! Zseniális!

71 éve pedig velem egy napon (s még ugyanabban az órában is!) megszületett: Lee Jun-fan! Ismertebb nevén Bruce Lee. Egyik könyve (A jeet kune do tana) elolvasása után kezdtem érdeklődni a harcművészetek iránt s kezdtem el a Hapkidó tanulmányaimat.
 
Nos, hát azt hiszem már ennyi…
Nem tudom, mikor érkezik majd a következő írásom.
 Legyetek türelemmel…
S bár sosem voltam nagy szülinapozós alkat, de azt hiszem,
most azért befalok egy karamellás joghurtot!
 
Köszönöm a figyelmet!
Kellemes estét Nektek!

Ui.: Jájj, majdnem elfelejtettem: ÚJ VERS alant!

Lakat – Menedék…