Lakat: A titkok őrzője
2013. 12. 26.
Sebezhetetlen - Karácsony vagy amit akartok...
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Elrontottam, oké, de mit tehetnék most már?!
A pusztításért sajnos még ma sem jár Oscar…

Megint itt vagyok, hogy megint kiírjak magamból néhány kikívánkozó gondolatot. Rögtön egy válasszal kezdem: Igen. Helyes azok meglátása, akik szerint mostanában ritkábban születnek napló bejegyzések. Elértem arra a szintre, mikor már szinte csak havonta egy ilyen bejegyzés született. S ez nem biztos, hogy rossz. Egyik ex-főnökömnek (bár jól fejlett rohadék volt) de abban talán igaza lehet, hogy majd akkor találom meg a lelki békémet, ha már nem lesz mit írnom. Ez akkor válik majd érvényessé rám nézve is, ha már nem lesz miről írnom. Jelenleg "csak" nincs időm írnom sokszor arról, ami foglalkoztat. Ez történik mostanság is. Nem azért nem írok 1 hónapig, mert ne lenne miről, simán csak mikor este megérkezem a munkából, már nincs hozzá erőm. S valami bizarr okból kifolyólag, ennek én szívből örülök. Mostanában ismét úgy érzem, hogy változás történik az "életemben". Az egészségi állapotom egyenes arányosan romlik, azzal amennyire örülök annak, hogy fizikai munkát végezhetek. Érdekes ellentmondás ez. A munkádat végzed, és a munkád végez veled. Voltatok már úgy, hogy gondoltatok egyet – vagy legszélsőségesebb esetben is: kettőt – és elkezdtetek valami tökéletesen ellentétes dolgot csinálni attól, amit addig csináltatok?! Iszonyat intenzív élményeket élhet át az ember az ilyen irányváltoztatások alkalmával. Nekem szerencsém volt ebben a tekintetben. Egyik reggel gondoltam egyet és úgy döntöttem: Hagyom a francba a "kommunikációs szakértő" mivoltomat. Egész egyszerűen elegem lett abból, hogy a magamat pontosan kifejezéséből éljek. Nem azért mert nem jó, inkább azért mert talán kicsit már besokalltam. Tisztában vagyok a saját gyarlóságom korlátaival és pontosan tudom, hogy nem lehetnék, mondjuk szóvivő, hogy kipróbálhassam magam a kommunikáció egy magasabb minőségét is. (Meg ugye ki ne tudná elmondani egy elé tartott mikrofonba, hogy "szakértők bevonásával vizsgáljuk ki az ügyet"…mert kb. ennyi a szóvivők feladata a gyakorlatban. Majdnem 2 évig kavartam a BRFK szóvivőjével, tudom. A végén már bizonyos sajtótájékoztatókon az általam kijavítgatott beszédét olvasta fel.) Nem mellesleg, alkalmasnak sem érzem magam erre a posztra…pedig Isten lássa lelkem, még a BRFK-s csajszit is csak emiatt szedtem fel…s a vicc ebben, hogy ez nem vicc. Szóval, elérkezik néha az a pont, amikor valami helytelent kell tenni az eddig helyesnek vélt dolgokkal szemben. Hippokratész szerint, a végső stádiumban, csakis a végső megoldás hozhatja meg a kívánt eredményt. Az én "életemre" nézve, ez már több ízben is bizonyítva lett. Szóval, úgy döntöttem, most döntök másképp és elindultam abba az irányba, ahonnan jöttem, a fizikai munka irányába. Van pár ismerősöm, akik HR-esek vagy csak nekik is vannak olyan ismerőseik, akik HR-esek. Túl sokat nem nagyon volt időm gondolkozni. A félve elküldött mailem után 11 perccel már egyből 4 üzenet landolt a telefonomon, címmel, nevekkel, telefonszámokkal, órabérekkel. Pedig csak kíváncsi voltam, hogy vajon mit lépnek arra a haverok, hogy "dolgozni" akarnék. Olyan hagyományos módon, kétkezi fizikai munkát. Azt nem tudom, hogy Ők is csak próbaként halmoztak-e el munka ajánlatokkal, de mind valós volt, mert az összesre elmentem. Nem. Egyre nem, mert az a világvégén volt. Szóval, elkezdtem dolgozni. Nagyon érdekes élmény volt. A kutyát nem érdekelte, hogy nekem ám megoperálták a vállamat és állandóan kificamodik, hogy pajzsmirigy alulműködésem van és felugrott rám 30 kiló felesleg. "Tessék: Ezt, meg ezt kell csinálni. Ennyi időd van rá, mert a normát teljesíteni kell és senki nem fog várni Rád." De, mi lesz, ha nem tudom teljesíteni a normát – kérdeztem félve – hisz én még sosem dolgoztam ebben a szakmában?! "Semmi. Szépen haza leszel zavarva." Ez volt az első napom, első 2 perce. És, fura ezt leírni, de imádtam! Nem, nem vagyok mazochista, simán csak ez is egyfajta új kihívás volt számomra. Szóval, elkezdtem dolgozni. Úgy értem igaziból. Nem fogom letagadni, a napom felénél már szinte vágytam egy kiadós vállficamra, hogy legalább egy kicsit pihenhessek, még akkor is, ha ennek az ára az, hogy gyenge és életképtelen meztelen csigának tartsanak. A vállficam csak nem jött, én meg dolgoztam. Észre sem vettem, hogy úgy belejöttem a melóba, hogy mikor másodjára az órára néztem már délután 4 óra volt. Én meg akkor még nem ettem, nem ittam, nem voltam WC-n és egyáltalán egy kicsike szünetet sem tartottam. Cserébe viszont végre felnőttek között érezhettem magam végre csupa nagybetűs felnőtt embernek. Olyasvalakinek, akinek van értelme élni, akinek van úgynevezett haszna. Hasznos élőlény, ahogy mondani szoktam. Végre éltem! Az se nagyon izgatott, hogy csak a 4. napon kérdezte meg a főnököm, hogy tulajdonképpen nekem mi is a nevem. Észre sem vettem és nem csak a normájukat teljesítettem hanem, a rekordjaikat is szép csendben megdöntögettem. Fura érzés volt: Sikeresnek éreztem magam…mert láttam, hogy tetszik, amit és ahogy csinálok a kollégáimnak meg a feletteseimnek. Szépen ledolgoztam a magam 8 – 10 óráit és estére olyan fáradt és kimerült voltam, hogy nem csak naplót írni nem volt erőm, de rendesen enni sem. Az esetek többségében este 7 – 8 körül már aludtam. Viszonyításképpen: Előtte hajnal 3 – 4 óráig lazán fent voltam, ha dolgoztam másnap, ha nem. Ennek mára már nyoma sincs. Egyetlen dolog árnyékolja be csak ezt az idilli képet: A fizetés. A fizikai munkát egyáltalán nem fizetik meg ebben az országban. S míg bármilyen lakosság átverős tele marketinges melóval heti 45 – 50 ezret össze lehet szedni, addig a fizikai munkában igencsak korlátozottak a lehetőségek. Szóval, a fejemet most valami köztes megoldáson töröm.
 
Az embereknek nem elég jó, az igazság maga,
Mert fájdalmakat okoz a hatóanyaga…

Az egészségem viszont romokban hever. Ezt pontosan tudom. Lassan 2 hete már szinte minden hajnalban tisztességes hasgörcsre ébredek. A kivétel talán csak tegnap volt, mert tegnap pont fejfájásra ébredtem. Van rajtam legalább 30 kiló felesleg és undorító zsírgombócnak érzem magam. Lassan 2 hónapja lebeg a fejem felett a "sportolnod kell!" szlogen, de egyelőre nem nagyon volt rá időm. Oké, ez nem igaz…lusta voltam. Félek attól, hogy globálisan át kellene írnom az életvonalamat. Értek itt olyanokat, hogy például, egy rendszeres hajnali futáshoz minimum reggel 5-kor kéne, hogy kelljek. Sosem volt bajom a korai keléssel, de azért minden nap hajnal 5-kor kelni?! Ne már… A panaszkodásom sorát folytathatnám azzal, hogy mostanában rengeteget alszom (10 – 12 órát, minden megerőltetés nélkül) cserébe viszont nem nagyon van étvágyam. Míg eddig literszámra pusztítottam a meggylevest és egyáltalán bármit, amit szeretek, addig mostanra semmiből sem tudok enni 1 maximum 2 tányérral többet. Ez nyilván jelent valamit, csak fogalmam sincs, hogy tulajdonképpen mit is. Ha valaki tudja, az ne fukarkodjon a válasszal! Na, de ennyit a nyavalygásomról! Karácsony van! Sokáig nem tudtam napirendre térni azon a tényen, hogy a karácsonyt a világon szinte mindenhol ünneplik globálisan. Ünneplik azok is, akik nem zsidók, de még csak nem is vallásosak. S ezt nem értettem. A karácsony tulajdonképpen egy vallási ünnep, igaz?! Ateisták akkor miért ünneplik?! A világ egy napra vallásossá válik?! Ezt sosem értettem. Persze, magam is nyugtatgattam azzal, hogy ez nem csak egy vallási ünnep, ez maga a szeretet ünnepe is! Ez azonban nyilván kizárt, míg az emberek halomra gyilkolják egymást ezeken a napokon is. Mostanra ez a helyzet annyira normalizálódott, hogy már szeretem a karácsonyt. Na, nem nagyon… Csak annyira és csak amiatt, hogy lehet ajándékozni! Az ajándékozás talán a legkirályabb dolog a világon! Szeretek adni. Akkor is, ha semmim sincs. Az, hogy mit kapok vagy, hogy egyáltalán kapok-e valamit – cserébe – az nem érdekel. Soha nem is érdekelt. Ami viszont igen, hogy az ajándékom elég személyesre sikerült-e, elég katartikus élményt okoz-e. Mióta az eszemet tudom, azóta vallom azt, hogy az ajándék azért ajándék, mert csakis személyes lehet. A mai modern világban, már ehhez minden lehetőség adott. Természetesen nem mondom azt, hogy én mindig csakis személyes ajándékokat adtam eddig – nem lenne igaz – de ha nem az ajándék volt személyre szabva, akkor maga az átadás milyensége volt…ööö…Lakat-os. Visszagondolva, azt hiszem ez a gyerekkorom miatt alakulhatott ki bennem, ahol gyakorlatilag életveszélyben éltem, mert nem tudhattam, hogy mikor vernek agyon a saját szüleim. S ez sajnos halálosan komoly. Mikor 20 – 25 percen keresztül vernek nadrágszíjjal, akaratlanul is átfut az agyadon a halál gondolata. Az, hogy még az is jobb lenne, mint ezek a fájdalmak. Szóval, akkoriban jutott eszembe az, hogy az idő ketyeg felettem és még csak nem is rajtam múlik, hogy megérem-e a holnapot, hanem a saját szüleim jóindulatán. Éppen emiatt, míg itt vagyok, olyan impulzusokkal kell ellátnom a környezetemet, amik személyesek és legfőképpen maradandóak. Mert, ha kioltaná az életemet valamelyik állat a teremtőim közül, akkor azok az emberek, akik ismertek, majd emlékezni fognak rám valahogyan. S nem akartam, hogy én legyek a "tudod, az a kis srác a temetőből"… Azt akartam, hogy én legyek AZ a VALAKI, aki nem volt lusta és személyre szóló ajándékot készített. Akitől olyan ajándékot kaphatnak, amit senki mástól, amit nem lehet megvenni pénzért boltban, mert egyedi, ötletes, stílusos. Természetesen nem sikerült, mert mégis életben maradtam és általában bármilyen bazira egyedi és személyes ajándékokat is készítek és ajándékozok, általában a belém vetett bizalom elvesztése vagy az irántam időközben kialakult ellenszenv intenzitása egyszerűen kioltja az én ajándékaim eszmei értékét és egyediségének varázsát.  Ez egyébként ördögi kör: Régen azért utáltak, mert hazudtam, ma már azért utálnak, mert nem hazudok. Soha nem leszek elég jó ennek a világnak. Szóval, a karácsonyban az ajándékozás ad értelmet az ünneplésnek számomra. Ilyenkor gyakran eszembe jut a sötét középkor – így nevezem a múltamat. Míg otthon laktam a legnagyobb ajándék az volt, ha karácsonykor a szüleim nem vertek meg. (Tévedésből vagy tudatosan, az mindegy!) Aztán, a saját lábamra állva már voltak nagyon emlékezetes karácsonyok. Ilyen volt például egy a Szolnoki hajléktalanszállón átvészelt karácsonyom is. Azt hiszem, sosem felejtem el. A sok akut alkoholista arca örökre beleégett a memóriámba, ahogy megtörten nézték a feldíszített karácsonyfát. Azt hiszem talán csak ketten voltunk az egész szálló lakói közül, akik nem ittunk. Én, azért mert sosem iszom, Penti Zsolti meg, azért mert sosem volt mit elinnia. (Kb. amúgy pont ennyi az ilyen szállókon azok száma is, akik önhibájukon kívül kerültek az utcára.) Karácsonykor kivédhetetlenül mindig eszembe jutnak ezek az időim. Az éhezések. Nem ritkán mély lelkiismeret furdalásom is van mikor a szépen megterített asztalnál ülök, ami finomságokkal van elhalmozva. A felét úgy oda adnám azoknak, akiknek nincs semmijük. Nem tehetek róla, ilyen vagyok. Ilyenné tett a sorsom. Persze, ezt nem mondom el. Nem beszélek róla senkinek. Annak meg pláne, akivel épp az asztalra rakott finomságokat készülök elpusztítani. Soha egyiknek se mondtam és soha nem is fogom. Nem mondom, mert veszekedés lenne belőle. Mert ciki. Mert nem mindenki éhezett éveken át és nem is lehet elvárni olyanoktól, akik ilyesmit szerencsére nem éltek át, hogy szolidaritást gyakoroljanak a múltam lábnyomai kapcsán. Erről nem Ők tehetnek sőt, semmi közük hozzá. Én meg egész egyszerűen nem tudom kikapcsolni magamban, hogy bizonyos dolgokról nekem az ünnephez nem épp illő dolgok juthassanak eszembe. A nyomor nem divatos dolog. Na, de még mielőtt mélyebbre süllyednék az önsajnálat mocsarába, azt hiszem, elbúcsúzom. Nem tudom, mikor érkezik a következő írásom, de igyekszem majd nem megváratni azokat, akik esetleg szimpatizálnak a gondolataim ez úton történő kinyilatkoztatásával. Addig is legyetek jók és ünnepeljétek, amiben hisztek! De csakis azt! :)

 

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés