SAJNÁLOM...
Múlt időre változik lassacskán a jelen,
Rosszakat álmodok már minden éjjelen.
Pedig küzdöttem mindig és mindenki ellen,
Sosem voltam valami tisztességes jellem.
Sosem volt az életem igazából gondtalan,
Nem valami nagy érték egy intelligens hontalan…
Isten – mint a szüleim is – állandóan megver,
Mit érdemelne mást egy alattomos hacker…
Egy ideje már cikáznak a miértek felettem,
A boldogságról is már jó régen letettem…
S már nem érdekelnek az könnyűvérű szajhák,
Kinőttek már ebből rég a magamfajták…
Talán neked volt igazad, talán tévedtem ismét,
Hogy szétvertem lelkemnek aranybilincsét…
Talán hagynom kellett volna s beolvadni inkább,
Az átlagosság valahogy mindig sokkal tisztább…
De az, hogy ilyen lettem az nem csak egy akarat,
Emberi szívekben kerestem aranyat…
Pedig esküszöm én próbáltam beolvadni tényleg,
De már ilyen maradok, azt hiszem végleg…
Nem tudtam hinni abban, hogy nagy jövőt jósoltál,
S mindened eldobva érzékin csókoltál…
Pedig hinni akartam, hogy egymást kerestük,
És egymás kezét már többé nem eresszük…
Én sem vagyok szent, én is ugyanúgy elrontom,
De más bűnei bizony akkor sem az én gondom…
Nem hibáztatni akarlak, de ez két emberen múlik,
A biztonságos talaj két ember alatt csúszik…
De nem bíztál soha egy percig sem énbennem,
Pedig jól tudtad mi mindenen kellett átmennem….
Pajzsként használtad csak a makulátlan szellemed,
S most azt hiszed, a végén majd felhasználom ellened…
Hát, nem ismersz engem még ennyi év után sem,
Ha azt hiszed, hogy az igazság egy ritka halálnem…
Ha azt gondolod, hogy én a Te ellenséged vagyok,
S ahol csak lehet, én mindenben csak csalok…
Vége van, azt hiszem, most elengedlek tényleg,
A Te érveid mellett szólnak itt a tények…
Elköszönök végleg, bár tudom, hogy majd megbánom,
Kincsem, mást nem tudok mondani, mint, hogy: Sajnálom…
S E B E Z H E T E T L E N
Múlt időre változik lassacskán a jelen,
Rosszakat álmodok már minden éjjelen.
Pedig küzdöttem mindig és mindenki ellen,
Sosem voltam valami tisztességes jellem.
Sosem volt az életem igazából gondtalan,
Nem valami nagy érték egy intelligens hontalan…
Isten – mint a szüleim is – állandóan megver,
Mit érdemelne mást egy alattomos hacker…
Egy ideje már cikáznak a miértek felettem,
A boldogságról is már jó régen letettem…
S már nem érdekelnek az könnyűvérű szajhák,
Kinőttek már ebből rég a magamfajták…
Talán neked volt igazad, talán tévedtem ismét,
Hogy szétvertem lelkemnek aranybilincsét…
Talán hagynom kellett volna s beolvadni inkább,
Az átlagosság valahogy mindig sokkal tisztább…
De az, hogy ilyen lettem az nem csak egy akarat,
Emberi szívekben kerestem aranyat…
Pedig esküszöm én próbáltam beolvadni tényleg,
De már ilyen maradok, azt hiszem végleg…
Nem tudtam hinni abban, hogy nagy jövőt jósoltál,
S mindened eldobva érzékin csókoltál…
Pedig hinni akartam, hogy egymást kerestük,
És egymás kezét már többé nem eresszük…
Én sem vagyok szent, én is ugyanúgy elrontom,
De más bűnei bizony akkor sem az én gondom…
Nem hibáztatni akarlak, de ez két emberen múlik,
A biztonságos talaj két ember alatt csúszik…
De nem bíztál soha egy percig sem énbennem,
Pedig jól tudtad mi mindenen kellett átmennem….
Pajzsként használtad csak a makulátlan szellemed,
S most azt hiszed, a végén majd felhasználom ellened…
Hát, nem ismersz engem még ennyi év után sem,
Ha azt hiszed, hogy az igazság egy ritka halálnem…
Ha azt gondolod, hogy én a Te ellenséged vagyok,
S ahol csak lehet, én mindenben csak csalok…
Vége van, azt hiszem, most elengedlek tényleg,
A Te érveid mellett szólnak itt a tények…
Elköszönök végleg, bár tudom, hogy majd megbánom,
Kincsem, mást nem tudok mondani, mint, hogy: Sajnálom…
S E B E Z H E T E T L E N