Lakat: A titkok őrzője
2014. 06. 26.
Sebezhetetlen - Az igazgyöngy vére...
Ide s tova 2 hónap telt el a legutóbbi "teljes értékű" napló bejegyzésem óta. Azóta elég sok levelet kaptam, amik többsége azt firtatta, hogy akkor most mi van: Nem írok, többé vagy mi van?! Nos, de.  A történet teljességéhez hozzátartozik, hogy soha ennyire komplex változás még nem ment végbe az életemben. Ennek pedig különböző következményei vannak. Például, hogy egészen egyszerűen nem volt se időm, se erőm új bejegyzés létrehozásához. A rendszeres olvasók tudják, hogy nálam ez általában 4 – 5 órás elfoglaltságot jelent. Kicsit nagyobb terjedelmű bejegyzéseim vannak, mint az megszokott és nem vagyok rest akár 10 – 15 percen keresztül is gondolkozni a megfelelő kifejezésen, hogy a lehető legpontosabban fejezhessem ki magam. Ez a 4 – 5 órányi intenzív szellemi munka pedig egészen egyszerűen nem tud nem megfelelő körülmények között történni. Próbáltam, nem ment. Egy szó, mint száz: Egyszerre több komponensnek kell stimmelni, ahhoz, hogy új bejegyzés születhessen. S, mint a mellékelt ábra is mutatja, olykor ez 2 hónapig is eltart, mire bekövetkezik. Na, ezt csak az utóbbi hetekben érkezett 107 türelmetlenkedő levélíróval tartottam fontosnak közölni. A magyarázkodásnak vége, öveket kikapcsolni: Kezdünk!
 
Mindent megteszel, ha pénzed nincsen,
Hogy Te legyél az alfa hím a Bed Beach-en

 
Az elmúlt 2 hónapban elég sok minden történt velem. Próbálom kronológiai sorrendben írni, de nem ígérem, hogy a végére is fogom tudni tartani ezt a tematikát. Szóval, az elmúlt 2 hónap egyik legmeghatározóbb változása az volt, hogy elköltöztem végre. A rajongóból változott lakótársamnak már alaposan az agyára mentem a különböző hülyeségeimmel, de mentségemre legyen mondva, hogy Ő sem kímélt s bár én csak fizikai síkon vele éltem, de vele – egyedül – gyakorlatilag senki nem élhet, hiszen Ő maga a teljes családja és a több generációra visszanyúló élő – lélegző családfája is. Az, hogy ez végre mindkettőnk örömére bekövetkezhessen, hosszú és igen rögös zarándokút eredménye az önállóság oltárának lábáig. Az elmúlt 2 évben valamivel több, mint 33 munkahelyem volt. (Ennél tovább egészen egyszerűen lusta voltam számolni…pedig tudtam volna még.) Voltak köztük jók, nagyon jók, rosszak, nagyon rosszak és említésre sem méltóak s persze olyanok is, amikre egyáltalán nem voltam büszke. Több munkahelyem volt az elmúlt 2 év alatt, mint egy átlagos felnőttnek egész életében. Az esetek többségében én mondtam fel, mert egészen egyszerűen ellehetetlenítették a tovább fejlődésemet vagy a körém épített apparátus tovább fejlesztését. Természetesen volt olyan is, ahol a fizetés volt röhejesen kevés, amit csak én találtam jónak, mert dolgozott bennem a kalandvágy és a kihívások iránti beteges vonzalom. Néhány esetben – és ebből volt a kevesebb szerencsére, mindössze három – egészen egyszerűen kirúgtak. Ritkán rúgtak ki, ezért ez mindig nagyon megviselt. Két ok miatt is. Egyrészt mert eddig soha nem a teljesítményem miatt menesztettek. Soha. Soha nem azért mert lusta voltam dolgozni. A leggyakoribb ok (3/2) a magatartásom volt. Emberismeret ide vagy oda, bizonyos embertípusokkal egészen egyszerűen nem tudom megtalálni a közös hangot. Főleg a nagyzási hóbortban meg a súlyos Istenségi komplexusban szenvedőkkel. Ki nem állhatom őket. Akkor sem, ha ez lenne a dolgom, akkor sem, ha kutya kötelességem lenne, mert egy ilyen adja a fizetésemet. A másik típus az önző – irigy bolondok, akik olyan kicsinyesek, hogy képesek vacak 2000 Ft. –ot nem kifizetni mondván, hogy "elfelejtették" majd a kézfogásunk után mosolyogva szálnak be a Maserati-jukba. Az ilyeneket nem bírom. Mikor ilyen főnökökbe futottam, menetrend szerint ki is lettem rúgva relatív hamar még az esetlegesen magasabb teljesítményem ellenére is. Mert elkövetik a hibát és megkérdezik a véleményem valami számukra fontos dologról…én meg elkövetem a hibát, hogy nem hazudok tapintatból, - ahogy illene - csak mert az illető a főnököm. Bizonyos emberekhez nem tudok alkalmazkodni. Mert bizonyos emberekhez nem akarok. Mert eljutottam arra a szintre, hogy a pénzért már nem mindegy, hogy kiért és mit teszek. Pontosan, azért mert ezt a pénzért teszem. Régen nem érdekelt a pénz. Egyáltalán nem, de egy kicsit sem tényleg. Nem, csak azért mert féltem a pénztől hanem, mert azt láttam magam körül, hogy a pénz az embereket elválasztja egymástól – mentális értelemben. Mostanra azonban már érdekel a pénz, mert gyakorlatilag a pulzusomban érzem minden egyes megkeresett forintomat. Érdekel a pénz, mert rájöttem, hogy jó célt is szolgálhat. A pénzt jó dolgokra is lehet használni. S igen, akár még azonosulni is tudnék a Jordan Belfort által, kitalált életfilozófiával, hogy inkább leszek – bármilyen áron, az eszközökben nem válogatva – gazdag, mint szegény. Mert mikor gazdag vagyok, ha problémákkal is kell szembenéznem, azt egy limuzinban teszem, egy 200$-os öltönyben s nem egy panel lyukban egy nejlon ruhás 200 kilós harci koca mellett. Ez tényleg nagyon hangzatos és valóban nagyon tudja motiválni az embert. Tudom…éltem így, még az Jordan Belfort történet filmre vitele előtt. A bibi a happy end-el van csak. Nem, nem késik: Nincs! Az említett példánál maradva Jordan Belfort 3 évig csücsült az egyik állami börtönben emiatt, az életfelfogása miatt miután 5 éven át juttatta börtönbe az F.B.I. besúgójaként a közvetlen kollégáit, azokat, akik gyakorlatilag gazdaggá tették. Ez pedig elég komoly kontraszt az anyagi jó lét és az erkölcsösség között az igazság mérlegén. S, hogy miért pont én papolok az erkölcsösségről meg az igazságról, aki éveken át élt abból, hogy jelszavakat tört fel és élt vissza a birtokába került információkkal?! Pontosan ezért! Éppen azért, mert mindkét végletet kipróbáltam s bár ezt manapság nem trendi bevallani, de hosszútávon csak a becsületesség éri meg. Mert az igazság mindig kiderül. S minél később, annál nagyobb kárt okoz. Na, de nagyon elkanyarodtam a munka kapcsán. Amiért ezt a kis kitérőt kitettem az a mostani munkám. Gyakorlatilag 1 hónapja sem dolgozom még a cégnél, máris túl vagyok az első előléptetésemen. Viszonyításképpen: 11 évet húztam le az RTL Klubnál úgy, hogy az ottani "előléptetésem" abból állt, hogy pár évnyi feketemunka után, nagy kegyesen bejelentettek 4 órára. De ez sem az ottani megítélésemet, sem pedig a fizetésemben nem változtatta meg. Igen: 11 éven át és forintra pontosan ugyanannyi fizetést kaptam, egyetlen fillérrel sem emelték, soha. A mostani cégben valahogy érzek valami mélyről jövő erőt és dinamizmust, Elég csak, ha azt veszem, hogy az első komolyabb hibám elkövetése után (hangsúlyozom: 1 hónapja sem dolgozom még a cégnél) azonnal egy komplett meetinget hívott össze a főnököm főnöke és egy alig 40 perces lecseszést (szakmailag: feedback-et) kaptam, sőt még a közvetlen főnökömön is elhelyezett 1 – 2 célirányos enyje-enyjét. Szóval, mindent véresen komolyan vesznek és mindent véresen komolyan vetetnek. A cég hitele és hírneve szent dolog. Szemben azokkal a cégekkel, ahol ugye álnéven tényleg azt hazudhattunk, amit csak akartunk a cég profitja érdekében. Elmondhatatlan, hogy mekkora különbség ennek az ellenkezője. Nem is munkahelynek hívom: Labornak. Komolyan. Tényleg olyan, mint egy laboratórium. Minden döntésedet, minden tettedet 3 – 4 felettesed vizsgálja, elemzi, értékeli. Mintha, minimum a rák ellenszerét keresnénk. S épp ezért szeretem. Érzem magamon a felelősséget. Érzem a döntéseim súlyát. Emellett, tapasztalom ennek a folyamatnak nem csak a hátrányait is, az előnyeit épp úgy. Nem lusták dicsérni és nem szégyellik honorálni a fejlődésedet. Az első munkahelyem, ahol több felettesem is megkeresett csak azért, hogy tudassák, jól dolgozom. Dicsérnek magyarul. Van egy munkahely, ahol szeretik, ha ott vagyok, ha dolgozom, és nem fordulnak el az esetleges innovatív újításaim elől. Felnőtt embernek érezhetem magam, mert felnőtt emberként kezelnek. Jogaim vannak és a véleményem (főleg most már) mérvadó.  Ha hülyeséget kérdezek vagy teszek, nem válok nevetség tárgyává, nem aláznak meg, nem neveznek tudatlannak hanem, segíteni próbálnak. Többen is. A hátránya egyébként épp ez is valahol, hogy a hibáim ugyanúgy eljutnak minden felettesemhez s már olvastam a hülyeségeimről szóló levélváltásokat. Ahogy tehát, a dicséreteket, megkapom ugyanúgy a dorgálásokat is mindenkitől, szép sorban. S ez így van jól: Imádom! Azt hiszem talán, révbe értem. S az általam csak labornak nevezett munkahelyre reggelente már nem csupán a küldetéstudat visz be, hanem a szeretet s annak a ténye, hogy a munkám által kicsit jobbá válhat ez a haldokló világ körülöttünk.
 
A homlokom felforr, de a vérem megfagy,
Tessék, tartom a tükröt: Igen, íme: Ez vagy!

 
A következő fejezet még mindig a változásról fog szólni. Nem csak a munkámban történtek ugyanis változások. Globális változás ment végbe az életemben. Elköltöztem. Éva – s a vele járó kisebb iskoláscsoport létszámú családja – szinte napra pontosan 2 éven át pesztrált. Az erőmet – amivel most rendelkezem – 85% - ban Neki(k) köszönhetem. Mikor elkezdődött a közös együttműködésünk már a mentális végkimerültség utolsó fázisában jártam. Ha akkor nem találkozunk, simán öngyilkos lettem volna. (Igen, ötödjére is…) Tudatosan meghozott és gyakorlatban is előkészített döntés lett volna. S bár Ő nem tudja, de gyakorlatilag az életem mentette meg a tudtán kívül azon a bizonyos estén. Az a fajta ember vagyok, aki belátja, ha bizonyos dolgok legyőzték, ha alkalmatlan bizonyos feladatok megoldására. Ott akkor én már lemondtam az életem folytatásáról. S azt, hogy most egy saját albérletben, egy szuper munkahelyen létezhetek, nagyban Neki köszönhetem – s míg élek fogom is ezt. (Köszönöm neked Maki!) S, ha már a köszönetnél tartunk, mindenképp meg kell, köszönjem az én külön bejáratú digitális Jézusomnak: Tiborcz barátomnak, aki valószínűleg ezt úgysem olvassa majd el, mert mióta elkezdett rögbizni, gyakorlatilag számára – nagyon helyesen – megszűnt a Facebook, mint időtöltési lehetőség. Neki is sokat köszönhetek, szóval…kösz haver! Az önállóságom első napjai koránt sem kezdődtek annyira gördülékenyen, ahogyan azt én képzeltem. Ott kezdődik, hogy csak 4 hónapba került egyáltalán olyan albérleti hirdetésre bukkannom, amit érdemes volt felhívni is egyáltalán. Nem tudom, hányatoknak van közületek albérletkereséssel kapcsolatos emlékei, de elárulom, hogy az enyémek, amikre ez alatt a 4 hónap alatt tettem szert, azt hiszem, az életbe nem felejtődhetnek el. A kedvencemet elmesélem gyorsan, mert rövidke és tanulságos. Hangzatosan megfogalmazott hirdetésre kaptam fel a fejem az egyik online apróhirdetési portálon. Kiderült, hogy természetesen ingatlaniroda adta fel. Na, mindegy, akkor is érdekel. A cím egy Évához veszélyesen közeli belvárosi bérházhoz vezetett. Avatatlan albérletkereső lévén, hű fegyverhordozóm Mara intézte a telefonos egyeztetést az ingatlaniroda képviselőjével. Alig félórányi várakozás után felhívta a hölgyet, hogy hova – merre jár. Hát, Ő egészen egyszerűen el is felejtette. Na, de semmi pánik, mert felhívja a tulajt, hogy engedjen be minket – ha már, mi nem felejtettük el. Alig 3 perc múlva bent is voltunk a társasház udvarán. Az udvar közepén gyönyörű fekete cica szaladt elénk. Már jó pont egy macskabolond blogger számára. Fent aztán a 3. emeleten gyorsan visszazökkentett a látvány a valóságba. Az ajtót egy 50 év körüli erősen kisebbségi származású asszony nyitotta ki. Gyorsan beszúrom ide: Nem vagyok rasszista, nincsenek előítéleteim (illetve, de azok vannak, de nem az emberi származás kapcsán, amiről ugye egyetlen ember sem tehet). Szóval, beinvitál kedvesen. Itt kell megjegyeznem, hogy nem voltak extra vagy luxus elvárásaim az albérlet kapcsán. Két fontos tényező volt számomra csupán: Ne dohányozzon senki a lakásban és legyen Internet. Ezek azért nem luxus elvárások, nem?! Menjünk tovább… Beléptünk a lakásba, ahonnan Mara gyakorlatilag a 4. lépés után kapott asztmás rohamot. Nem, nem az Internet elvonási tünetei miatt, hanem mert gyakorlatilag fullasztó volt a cigi bűz. Nem fejezné ki a "rossz illat" vagy a "büdös" kifejezés azt, ami ott fogadott. Egészen konkrétan undorító volt. (Komolyan nem értem a sok bagós idiótát…) A falak gyakorlatilag sárgás barnák voltak a nikotintól. Az összes fal! Minden fal, minden helységben! Ezt azért fogadtam értetlenül, mert az ingatlanosnak direkt ki volt kötve, hogy füstmentes albérletet keresek. Bent, 3 szoba. Közben a tulajdonos megkérdezte mi baja Marának, csak nem "allergia". Hát, az. Nekem közben megmutogatta a helységeket s közben elbüszkélkedett vele, hogy ma én vagyok a 7. aki megnézi. (Szegény azt gondolhatta, hogy biztosan azért mert annyira tetszetős a portéka, hogy verekszenek érte az érdeklődők. Verekedések biztosan voltak, de nyilván az ingatlanosokkal. Az egyébként fel sem tűnt a nénikének, hogy a napi 7 érdeklődő közül egyetlen egy sem tér vissza soha.) Mutatta a kiadó lakrészt, ami nem, hogy egy lakrésznyi nem volt, de egy akkora szobát láttam, amekkora a mostaniban az ágyam gyakorlatilag. Ez ráadásul egy az egyben az Ő és az épp ágyban bagózó férje hálószobájából nyílt. Azon keresztül kellett volna tehát közlekedni. Kérdeztem félve, hogy nem "külön bejáratú lakrész" volt a hirdetésbe írva?! "De, de! Hát, azaz! Külön bejáratú! Adok kulcsot,  oszt’ külön egyedül is be lehet menni, ha mi itthon se vagyunk!"  Hűű! Na, gondoltam, ha már én ennyire félreértettem a "külön bejáratú lakrész" kifejezést, akkor már csak rákérdezek az Internet hozzáférésre is: Internet van?! – kérdem mosolyogva. "Internet?! Az…az a…jah, Internet!? Persze! Írtam a hirdetésbe is! Persze van." kicsit meglepődtem, de szerencsére folytatta: "Csak le kell menni ide 2 utcával fentebb a mekdonáccba!" na, itt nyugodtam meg aztán. Mondom, nagyon impozáns kis tömlöc, de akkor mégis mennyi az annyi?! "Hát, nyócvan!" Mi?! Nyócvan?! Francba…nálam még csak háromnegyed nyolc! Megint késik ez a szar… "Nem, úgy hanem, hogy nyócvan a lakbér, tuggya?!" Tudtam…csak elhinni nem mertem. Épp ezért kérdeztem tovább: S ebbe akkor már benne van a rezsi is, igaz?! "Jajj, nem. A rezsi az kicsi. Ez egy kis rezsis ház. 25 ezer. De, azt akár le is lehet felezni, ha nem használja a mosógépet meg a fürdőszobát! Van, aki direkt ilyet keres ám…" Nem én vagyok az! Kiszáguldottam a még mindig a torkát köszörülgető Marához aztán a jól bevált "majd kiértesítjük" dumával, villámgyorsan váltunk köddé. Kifelé jövet Mara viccesen oda szólt: "A fekete macska már az elején is gyanús volt…" J  Egyébként, volt még egy érdekes. Fiatalok kerestek lakótársat. Amolyan buli albérlet volt. Előtte 3 napig egyeztettem egy nagyon erotikus hangú lánnyal, majd az ominózus napon megjelentem a helyszínen. S ilyet még nem láttam filmet se: Épp négyen voltak megnézni a helyet. Szó szerint castingolták az albérlőket! Kis mappával a kezükbe ketten kérdezgették a folyamatosan érkező érdeklődőket. Olyan borzasztóan értelmes kérdésekre kellett válaszolni, mint például, hogy: Hol dolgozol?! Van-e lábszagod?! Zavar-e a másság?! vagy, hogy Szereted-e a papagájokat?! és még sorolhatnám. Igyekeztem magamat adni, ezért ha jól emlékszem, olyanokat válaszolgattam, hogy egy munkahelyen dolgozom, lábszagom kizárólag csak szerdánként van, nem zavar a másság és természetesen szeretem a papagájokat, főleg jól átsütve majonézes mártással. Elképesztő volt komolyan. Mondtam is nekik, hogy ha ezt tudom, nyomtattam volna önéletrajzot is. Másnap kaptam egy sms-t, a kétes szexualitású lánytól, hogy sajnos nem engem választottak, de ne szomorkodjak, mert ha legközelebb lesz üresedés, akkor, ihaj. Aztán alig 1 hét múlva kaptam egy másik sms-t ugyanattól a lánytól, hogy nem vált be, akit választottak úgy, hogy ihaj, van, és ha gondolom… Nem gondoltam. Akkor már ugyanis meg volt a mostani helyem. Ennek a beszerzése is egy külön műsor volt. Ingatlaniroda által jutottam el ide is. Valami kis fiatal brókernek öltözött srác mutatta meg a szó szerint szitává lőtt házat. (Nyugodtan lehet szó szerint érteni: Tényleg szitává lőtték a II. Világháborúban s épp ezért műemlékké is van nyilvánítva. Felújítani tehát nem lehet és nem is fogják.) A lakás belülről nagyon otthonos egyébként. Elég nagy és minden helységből kellemesen áporodott öregasszonyszag terjeng. De ezerszer inkább az, mint bagóbűz! Nem egyedül bérlem, egy lengyel fiúval. Érdekes a kapcsolatunk. Én nem beszélek lengyelül, Ő nem beszél angolul se, magyarul se PEDIG lassan 6 éve bérli a saját lakrészét. (Ez csak szerintem ciki, hogy valaki egy kukkot nem tud az ország nyelvén, ahol több mint 6 éve él?!) Kiegyensúlyozottnak mondanám a kapcsolatunkat. Olykor átjön és egy alig 27 perces stand up-ot kapok csak úgy, minden átmenet nélkül: Lengyelül. Egyetlen kukkot sem értek belőle, de ez Őt láthatóan nem zavarja. Néha jó lenne tudni mikről, beszél, mert olykor hatalmasakat nevet magában a maga által mesélt dolgokon. Három furcsa dolgot is tudok róla: Lengyel származású mégis Károly a neve. Reggelente fura pózokban találom – ezt állítólag jógának hívják. S végül, hogy ipari mennyiségű gyümölcsöt eszik. Szóval, érdekes fickó lehet. Nem laktam itt még 1 hete sem egyébként mikor egyik este arra lettem figyelmes, hogy nincs áram. Elsőnek azt gondoltam, hogy biztos csak leugrott vásárolni, de másnap se jött vissza. Minden lakásban körülöttem volt s ez gyanút ébresztett bennem. Felhívtam az ingatlanos srácot, aki épp Brazilliában nyaralt épp ezért a száma át volt utalva a tetőtől talpig szőke asszisztensének. Ő nem, hogy angolul nem tud, de azt is nehezen értette meg, hogy mi nekem a bajom azzal, hogy nincs áram. "Nyár van, ilyenkor minek villany?!" – kérdezte értetlenkedve. Nagy önuralomra volt szükség, hogy elmeséljem neki, hogy az áram bizony nem csak a világítást teszi lehetővé. Nagy nehezen megértette, de azt mondta, hogy képzeljem: Ő nem villanyszerelő – minek zaklatom a hülyeségeimmel. Felhívtam hát, az ELMŰ-t. Alig 8 percnyi várakoztatás után végre beszélhettem egy emberi hanggal, aki közölte, hogy kapcsolná a számlázási osztályt. Még 8 percnyi Für Elise után markáns férfihang közölte: "Jah, kikapcsoltuk!" Mi van?! "Jah, nem. Elnézést, elnéztem. Levágtuk, nem kikapcsoltuk." MI VAN??! Igen, tényleg levágták. Nem szórakoztak, kijöttek, s egész egyszerűen kibontották a fél falat, majd elvágták az összes bejövő vezetéket. Mert Loreál! Két teljes napba telt kiderítenem, hogy miért. A Németországban élő tulajdonos számláján van egy 15.000 Ft.-os inkasszó. Ennyit vehet le mindig róla maximum az ELMŰ különböző számlák rendezésére. Igen ám, most azonban 77Ft.-al kevesebb volt az adott számlán. 77Ft.-al. Nem sokat szöszmötölt az ELMŰ azzal, hogy kérdéseket tegyen, fel vagy netán értesítse a számlatulajdonost: Azonnal levágták a vezetékeket. Több órán át szidtam az anyjukat. A szöszi cicamica nem nagyon tudott mit kezdeni ezzel a műkörmei árnyékában, csak sűrű elnézéskérés közepette helyeselt arra, hogy természetesen az áram nélkül töltött 1 hét kapcsán gyorsan felejtse el a lakbért. A visszakapcsoltatás is érdekesre sikerült. Megbeszéltük, hogy Hétfőn 14:30-ra érkezik a "szakember" és visszaköti a szétbarmolt hálózatot. Viszont nem tudtam 14:30-ra érkezni, csak 14:38-ra egy elhúzódott munkahelyi meeting miatt. Szerintetek megvárt?! Felhívtam és szinte könyörögtem neki, hogy jöjjön vissza – akár még fizetek is érte – csak kösse be. Szó szerint azt válaszolta "Nem érek én rá ilyen hülyeségekre!". Ez eléggé feldühített. Kizárólag másnap reggel 9-re volt hajlandó visszajönni. Nem érdekelte, hogy én 8-tól dolgozom, szeretem a munkám, stb. (Pedig már kezdtem kigyógyulni a bosszúállásos korszakomból.) Negyed 10-kor aztán megcsörrent a kaputelefon: "Elektromos művek!" Bingó! Házhoz jön az áldozat! Az ajtóban egy 40 év körüli láthatóan súlyosan alkoholista copfos Sandokan jelent meg. A helyreállítási munka alig 10 percen keresztül tartott, de elintéztem Neki, hogy minimum 10 évnek tűnjön számára. Folyamatosan beszéltem hozzá…s akik ismernek, tudják, hogy nem dicsértem. Nem szoktam senkit – ma már – pusztán kedvtelésből megalázni, de azért akkor ott jól esett kicsit nosztalgiázni. A végén csak annyit tudott mondani: "Én nem azért iszok, mert olyan sok pénzem van, hanem az asszony miatt. Ha nem iszom el, elveszi és elkölti hülyeségekre!" Gratulálok! Lúzer! Búcsúzáskor mégis egyfajta megkönnyebbülést láttam a szemében. Mintha jól esett volna Neki, hogy valaki azért végre helyre tette. Próbált kezet fogni velem. Mondtam neki, hogy ha majd megtanul, nem így bánni az emberekkel, ha majd nem "hülyeségeknek" nevezi mások rászorultságát, szóval, majd ha kiérdemli azt, hogy én kezet fogjak vele. Láttam, ahogy ez betalál, s kicsit tényleg elszégyelli magát. Legszívesebben megöleltem volna, de az önuralom győzött. Elballagott. Bementem dolgozni. Délután épp a szokásos munka utáni forró vízben datált relaxálásom közben megcsörrent a telefonom. Ő volt. Ő volt és a maga sajátosan esetlen módján, de elnézést kért a telefonos incidensünk miatt. Én meg nem a 10 perces kínzásom miatt. Cserébe viszont felhívtam a figyelmét arra, hogy ez egy nagyon nagy dolog, hogy Ő ezt belátta és vette a bátorságot, hogy elnézést kérjen. Szinte hallottam, ahogy megkönnyebbül. Van, aki feloldozást nyer, van, aki áramot. Így megy ez…


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés