Lakat: A titkok őrzője
2014. 07. 05.
Sebezhetetlen - Shikeisyu*
Egyet eltörhetsz, de tízet hajlítasz,
Amennyit adtál, vissza pont annyit kapsz…
 
Tudjátok, mi a legrosszabb a szabadságban?! Ha semmi másotok nincsen…  Itt gubbasztok egyedül itthon és van időm magamba szállni. A lakótárs nyaralni ment, én meg itt maradtam egyedül ebbe a rohadt nagy lakásban. A barátaim pedig, akikre számíthatnék, naná, hogy a TV előtt gubbasztanak s nézik a Világbajnokságot, egy olyan sportban, amiből engem mindig is csak az esések érdekeltek. Volt idő mikor azt hittem, milyen jó is lesz nekem (megint) egyedül: Azt csinálhatok, amit akarok, azt ehetek, amit akarok és tényleg, egyáltalán annyit videó játékozhatok, amennyit csak kedvem tartja. Az első héten ez még kifejezetten jól esett. De a hét vége felé már semmi kedvem nem volt a monitor előtt ülni. Igyekszem hasznosan tölteni az időm nagy részét. Annyit és annyira dolgozom, amennyit és amennyire csak tudok. Reggel elmegyek, lefutom a magam kis 5Km-ét. Aztán bizonyos dolgokban változtattam az eddigi életemben. Ma már például nem FankaDeli-t hallgatok munkába menet, hanem könyvet olvasok. (Most néhányan tuti, hogy leestek a székről, hogy tudok olvasni…) Igen, arra jöttem rá, hogy olvasni jó dolog. Azon kevés tevékenységek egyike, amiben az ember semmi máshoz nem hasonlítható élményhez juthat. A munkámat imádom, s tényleg próbálom, a lehető legjobban végezni. Bár…a múlt héten, tragikus hirtelenséggel hagyta el a közös hajót az egyik legrettegettebb főnök. Én nagyon kedveltem…talán pont a szigorúsága miatt. Ő volt az, aki az első komolyabb hibám után egy az egybe haza zavart és azt mondta, hogy másnap újra kell, hogy vizsgázzak. Ha az pedig nem lesz legalább 80%, akkor nemes egyszerűséggel szépen felbontják a velem kötött szerződést. Nem tudom mi lehetett a távozása hátterében, nem is rám tartozik, de nagyon fog hiányozni a szaktudása, az észjárása dinamikája és egyáltalán a tekintélye. Mikor belépett a munkatérbe, gyakorlatilag megfagyott a vér azokban, akik látták. Szigorú volt, kíméletlen, de igazságos. Már a kiképzésem időszakában egyszer tartott nekünk – kezdődnek – egy amolyan motivációs tréninget. Tényleg, rövidet, alig 4 percben. Sosem felejtem el. Minden végszava olyan volt, mint egy injekció, ami egyenesen a vénámba továbbítja az erőt. Minden pillanata lüktetett annak a 4 percnek. Gyakran eszembe jut a reggeli meetingjeink közben, amikor az épp aktuális Supervisor megtartja a saját maga kis motivációját. Az esetek 99%-ában mind ugyanarra végződik: Dolgozzatok sokat, hogy keressetek sok pénzt – csak azt már nem teszik hozzá, hogy: Nekünk! Pénteken mindenki fizetést kapott. Nekem speciel 5 kolléga mondta, hogy az első gondolata az volt, hogy felmond és keres egy másik helyet. Kicsit beszélgettem velük, s már sem látták annyira siralmasan a helyzetet. Azt hiszem, én kaptam a legtöbb fizetést. Szóval, én nem azon gondolkoztam, hogy keresek másik munkát, hanem azon, hogy mit fogok enni a következő hónapban, mert hajszálpontosan annyit kaptam, amennyiben a lakbérem. Mindegy, megoldom majd valahogy. Spórolásban mindig jó voltam. Valamiért úgy érzem, révbe értem. Szeretem ezt a munkahelyet és elhivatottságot érzek – még a fanyalgókkal szemben is. Nagyjából már most látom, hogy kik lesznek elküldve ebben a hónapban az alacsony teljesítményük miatt. Érdekes jelenség, mert több felettesem is azzal "nyugtatgat", hogy látják bennem, hogy nagyon gyorsan ki fogom nőni a jelenlegi státuszomat. Igazuk lesz, nagyon remélem! Már csak azért is, mert láttam Pénteken az új külsős főnökjelölteket és, hát…rakás szerencsétlenségeknek tűnnek. (A távozott csoportvezetőt egyszerre 3 fővel próbálják pótolni?! Az szép! Jó nagy lyukat kell betömni akkor…mondjuk, az ilyenekből kevés lesz 3…olyan 300 kéne.) Ha már a 300-at említettem… A múlthéten, szabadságon volt az egyik kedvenc főnököm, Misi. A két lábon járó 300 idézetgyűjtemény valószínűleg valami kellemes vízparton lógathatta a lábát, míg itt bekövetkeztek a történések. Szóval, taposom a felnőtt kor rögös ösvényét és valami bizarr okból kifolyólag, mégis élvezem minden pillanatát. A magány mondjuk egy magamfajtára nézve, gyilkos fegyver. Ilyenkor szokott eszembe jutni, hogy nyilván azért vagyok egyedül s azért maradtam magamra, mert ezt érdemlem. Sosem voltam szent, tettem, amit hittem, mindig is. Ilyenkor azonban előtörnek belőlem az "egy senki vagyok, nem is kellek senkinek" kezdetű szállóigék. Bizarr módon, ilyenkor annyira képes vagyok elhagyni magam, hogy az önsajnálkozás vége tényleg az, hogy tervezni kezdem a soron következő öngyilkosságomat. Mondjuk, most jól a saját csapdámba estem, mert az Évától kapott Algopyrinből, meg a Marától örökölt L-Thyroxinból összesen sincs annyi, hogy kárt tehessen bennem. Mi marad más: Gubbasztás a gép előtt és ökörségek firkálása a képernyőre.
 
Akit az Istenek szeretnek,
Azt megtartják gyereknek…
 
A meló azért is jó, mert nem rossz. Naponta változnak az arcok és egyesek úgy néznek ki, hogy…szóval, úgy, hogy itt most írni is fogok róluk. Van például most egy lány, aki mind a külsejével, mind a viselkedésével rendszeresen megbotránkoztatja a saját környezetét. Ott kezdődött, hogy előbb láttam a tangáját, mint az arcát, mert olyan rövid szoknyába jött az állásinterjúra, hogy a szél egy előre át nem gondolt döntéséből kifolyólag simán fellibbentette, ahogy ment előttünk a testével. Na, és a teste… Ha most bárki valami hosszúcombú szexi cicababát képzel el, az kezdjen el ébredezni. A leányzó minimum 100 kiló. De tényleg! Tangástól, miniszoknyástól együtt. Önkritika sehol! S ráadásul nem is az a formásabb duci – mert tudjátok, vannak olyanok – hanem Ő az alaktalan "széle – hossza egy" típusba tartozik. Persze, nem (biztos, hogy) tehet róla, de azért nem mindennapi jelenség. A kollégákkal csak némán egymásra néztünk, mikor megláttuk. Aztán, néhány nappal később láttam szemből is. A legalább 18 éves kis csaj, úgy össze van tetoválva, mint valami frissen szabadult kasszafúró! A hasonlatomat nem a rosszindulat szülte, hanem a látvány. Agyon van varrva. Tehát, varrva: Nem tetoválva! Ezt ugyanis én nem nevezném tetoválásnak. Egy halom iszonyat csúnya, elnagyolt, kifejezetten visszataszítóan csúnya tetoválás: Mindenhol rajta! Halál amatőr irkafirkák, tényleg mintha a sitten csináltatta volna, vagy mintha valami amatőr tetováló kezdő szárnypróbálgatásainak nyomai lennének. Tényleg, nagyon sittes életérzés, az ujjakon "anyám" meg "üss" felirat, a mellein valami nonfiguratív kenyérpirítók (bár, szerintem ő pillangónak nevezi őket) a combján meg egy félbehagyott koponya. Mint láthatjátok, egyáltalán nem szégyenlős. A kedvencem, hogy három – három piercing virít a felső és az alsó ajkaiban. Mikor beszél, összeütődve csilingelnek. Durva. Ilyenek mászkáltak a Hellboy 2-ben. Csak azt hiszem őket 4 órányi munkával tették ilyenné a maszkmesterek. De, haladjunk tovább… Létezik a másik véglet is, aki viszont olyan Liptai Claudia életérzés. Elképesztő a csaj. Árad belőle a szexualitás és egy rohadt teát nem tud úgy meginni, hogy a pasik ne az orális fellációra asszociáljanak róla – milyen szofisztikált vagyok ma. Az a típus, akinek ha nem látod a bugyiját, az azért van, mert nem vett fel…mert, ha igen, azt garantáltan látod, ha nem vagy vak. Imád játszani a tűzzel és a pasik libidója tartja életben. A munkahelyet, ahogy elnézem, elsősorban céllövöldének tekinti…többet pasizik, mint dolgozik. Nem az a türelmes típus. Ha egy pasi tetszik neki, sajátos módon fejezi ki: Egyszerűen csak végignyalja a nyakát. Nem, nem a sajátját! A prédáét! (Ilyenkor mikor ilyesmikről írok, mindig eszembe jut, hogy vajon mindezeket csak én veszem észre?! Csak én vagyok, non-stop elemzésre állítva vagy a többiek simán csak nem foglalkoznak ilyen hülyeségekkel?!) Ahogy amúgy, az egyik régi motoros is megosztotta velem: Itt ez megy. Nyílt vadászterület! Elég gyakran vannak csapatépítő tréningek, különböző messzi városok szállodáiban, ahol aztán gátlástalanul beteljesülhetnek, az ilyen elfojtott vágyak. Akik ismernek, tudják, hogy engem se kell félteni. Mondjuk, elvből soha nem kezdenék kollégával. Ez egyfajta erkölcsi alapelv. A saját tapasztalatom alakította így. Mert míg nem vallottam ilyen elveket, addig természetesen nem válogattam az eszközökben. Szépen meg is bántam mindent a végén aztán. Szóval, egy szép napon azt mondtam: Elég volt! S az óta elég van és punktum! (De hülye szó ez…) A múlthéten azonban mégis történt valami. Valami megmagyarázhatatlan! Az egyik kolléganő… Na, inkább az elejéről! Mióta az eszemet tudom, szerettem a Nőket. Mostanában már csak az okos Nőket, de fejletlen idióta koromban, még leginkább a szép Nőket. A női szépség a gyenge pontja a férfi létnek. Az a típus vagyok, aki képes beleszeretni akár egy gyönyörű szempárba is. Még akkor is, ha a tulajdonosa egy elkényeztetett flegma liba. Sosem érdekelt az ilyesmi. Már, mint az, hogy a szépség tulajdonosa, milyen ember. A gyönyörű Nők, akik tisztában vannak a szépségük hatalmával, általában kivétel nélkül kurvák vagy beképzelt, flegma kurvák. Nemes egyszerűséggel azért, mert tudatában vannak a szépségüknek, s annak hatalmával. Egy ilyen Nő bármit képes elérni, ha nagyon szép és nagyon nem érzelgős. Bármit! Például ez a magyarázata annak, hogy miért imádják és majmolják annyira ezek Marilyn Monrooe-t. Ő ugyanis egy prosti volt. Persze, ez nem annyira szexi, meg nem annyira divatos, de akkor is tény. (Szóval, ha egy csajnak a szobája falán Marilyn kép virít és a közösségi oldalon Tőle idézget, akkor azért kezdj el gyanakodni…) A lényeg, hogy szerencsére ritkán futottam eddig bele a klasszikus értelemben vett szép Nőkbe. Azokba a típusokba, akik olyan dívásak, tudod. Amikor azonban igen, akkor kivétel nélkül, mindig bajba kerültem miattuk. Nem szeretem az ilyen szép Nőket. Megbénít a szépségük. Elvesztem a racionalitásomat és a józanságomat. Szóval, van egy kolléganőm, aki ilyen. Akinek egyszer néztem csak a szemébe és azonnal megkérdeztem, hogy kontaktlencséje van-e. Nem volt. Tökéletes szemei vannak. (Ez, de hülyén hangzott most…) Úgy értem, annyira egyedivé teszi a tekintetét, hogy talán ez a legjellegzetesebb dolog az egész lányon. Amúgy nem egy szexbomba s még csak csinosnak sem nevezném (pláne, ahogy öltözik…) de a szemei…na, a szemei elképesztőek! Annyira szabályosak, mintha tényleg csak valami babáé lenne. Hatalmas égszínkék szemei vannak…és azzal néz! Sosem láttam még ennyire szépet! Soha! Akkor sem, ha ezzel most az összes valaha volt barátnőmet vérig sértek. Gyönyörű komolyan! Azt hiszem, erre mondják, hogy igéző tekintet. Annyira a hatása alá kerültem, hogy egész nap róla beszéltem. Elmondtam 2 – 3 pasi kollégának is, hogy kikérjem a véleményüket s meglepő módon mind megkeresett utána, egymástól függetlenül, hogy ez valami elképesztő! A hatás annyira erős volt, hogy ihletté alakult bennem. (Ahogy mondtam: Kezdődtek a bajok…) Két nap múlva vers született a lány szemeiről (bizarr) amit, azóta sem olvastam el tulajdonképpen. Nem azért mert nem érdekel hanem, mert nálam ez is egy ilyen fura szokás. Ha elolvasnám, tuti át akarnám írni. Az egyik legkedvesebb főnököm, cinkostársam lett, és a segítségével juttattam el a művet ahhoz, aki megihlette. Az is eszembe jutott, hogy simán elküldöm Neki a közösségi oldalon, de aztán mégis úgy gondoltam, hogy ez mégis csak egy vers. Legyen kinyomtatva, legyen kézzelfogható. Ez volt a második hatalmas hiba. Ebédszünetbe aztán átadtam a Művésznőnek. Fél óra múlva megjelent az asztalomnál. Épp dolgoztam. Arcán türelmetlenség tombolt. Na, gondoltam magamnak, ez betalált, már alig várja, hogy megköszönhesse. Pofon a békatalppal: Egész más miatt jött. Két ujjal (tényleg, mintha valami fertőző vírus lenne) az asztalomra dobta a 2 oldalas verset, majd tartott egy alig 2 perces meetinget arról, hogy miért is tartja röhejesnek ezt a gesztust. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy számítottam erre. Arra számítottam, hogy kidobja, összetépi, elégeti, mindenki előtt felolvassa, nevetségessé tesz a kollégák előtt, bepanaszol a főnöknél, hogy zaklatom, tényleg minden ilyesmire, de erre nem. A dolog legviccesebb része, hogy még csak ez nem is egy szerelmes vers. S erre már a megírása közben is gondoltam és az első 3 versszaka gyakorlatilag erről szól, hogy ez nem az! (Verselemzésből: Karó!) Nagyon kínos kis futótűzszerű incidens volt. Egyrészt nem értettem a hisztijét (mert az volt, nem felháborodás) másrészt nem értettem a becsmérlő megjegyzéseit (a pasijához mérve valami idiótának állított be) harmadrészt nem értettem magam, hogy miért nem vártam még legalább 1 napot, hogy elüljön bennem ez az ihlet. Próbáltam érvelni, hogy ez nem az, aminek látszik, de tényleg mintha a falnak beszélnék. Elhadarta a láthatóan előre összeállított kis műsorát, majd elviharzott. Én meg ott maradtam egyedül...
 
Szakított velem valaki, akivel soha nem is jártam. Durva…
 
Aznap a legjobb kollégámmal elmentünk füstölőt venni. Pontosan eljött velem, mert épp ráért. Az információnál ücsörgő kiscsajjal a következő párbeszédet produkáltam:
  • Szia! Ne haragudj, ez itt az Információ, itt lehet érdeklődni?!
  • Igen, ez az. Miben segíthetek?!
  • Akkor érdeklődni szeretnék, hogy mi a telefonszámod?!
A leányzó egy pillanatra lefagyott, majd hangosan felnevetett. Na, én az ilyenekért teszem amiket, más nem tesz. Az ilyen pillanatokért, amikor az emberek meghökkennek valami ártatlan kis emberi gesztuson. A szép szemű lány esetében ez súlyosan visszafelé sült el azonban. A kollégám is elnevette magát a fenti kis párbeszéd kapcsán, majd csak annyit kérdezett:
  • Nem sok gátlás van benned, igaz?!
  • Hát, nem…
 
 

*Shikeisyu – Ébredés a halálból, visszatérés az életbe.

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés