Sebezhetetlen - A segítés lélektana / PRAE.HU BLOG

Széljegyzet.: Szerintem elég kevesen tudják, hogy Magyarországon, naponta átlag 7 ember lesz öngyilkos. Ma van az "Öngyilkosság-megelőzés világnapja". Nem hiszem, hogy túl sokan belegondolnának abba, hogy mit is jelent ez tulajdonképpen. Abba, hogy egész Európában mi – magyarok – vezetjük az öngyilkossági statisztikákat. Évek óta már… Az első újraélesztésem óta már másképp értelmezem a híradók híreit is. Mikor például arról szóltak a hírek, hogy Irakban meghalt 47 ember egy iskolát ért bombázás következtében, az emberek többségében ez csak egy teljesen hideg, semleges információ halmaz. Semmit nem jelent. Még csak meg sem áll a kanál a kezükbe a vacsorájuk közben. Ezzel szemben az én szemem előtt megjelenik a 47 egymás mellé fektetett holtest, a több teherautóval oda hordott koporsók halmaza és sok, nagyon sok vér. Pontosan ilyesmi játszódik le bennem a napi 7 öngyilkos embertársam kapcsán is. Átélem a fájdalmukat s tudom, vannak periódusok az ember életében, mikor a halál valós megoldással kecsegtetheti az elkeseredett magára hagyott embert. Ha bármikor – ne adj Isten – a Ti fejetekben is megfordulna a saját életetektől való megválás gondolata, hívjátok fel ezt a számot: 116 - 123 (Ingyenes…) A vonal másik végén sokat megélt, tapasztalt emberek segítenek nektek feldolgozni az adott traumákat és megoldásokat találni a problémáitokra. Mert mindenkinek joga van az élethez… Széljegyzet vége!

Segíteni csak annak lehet,

Aki feléd nyújtja a kezet.

Ma a múltam egyik igen sötét és eléggé meghatározó korszakáról fogok írni. A jelenem a kiegyensúlyozottság felé halad, ami talán még sosem történt meg velem. Remek munkám van, amit – kivételesen – még szeretek is és a legfurcsább, hogy engem is szeretnek a kollégáim, valami bizarr rendellenesség miatt. Ahhoz azonban, hogy 33 évesen eddig eljuthassak jó sok keserű pirulát kellett lenyelnem. Ez önmagában véve azért röhejes, mert egy csomó ember mögött nincs ekkora ívű katasztrófa karrier és már feleennyi évesen is sokkal gazdagabbak voltak, mint amennyire én leszek majd életem – még rám váró – legsikeresebb korszakában. Ők szoktak a legnagyobb szemekkel pislogni azon, hogy szülői segítség nélkül is képes voltam vinni valamire. Szóval, néhány évvel ezelőtt az életem olyan mértékben siklott ki, hogy majdnem a miatt is kivontam a saját D.N.S. állományomat az élők sorából. (Mindezt úgy, hogy azt vallom, hogy 2 dolog miatt érdemes az embernek meghalni. Az egyik a szabadság, a másik a szerelem! Na, ezt majdnem kiegészítettem a kiszolgáltatottsággal is, mint okozati tényezőt.) Történt egyszer ugyanis, hogy még a gimnáziumi tanulmányaim alatt – mikor is már rég önfenntartó voltam – kirúgtak a suli mellett végzett állásomból. Egyszerűen nem volt rám szükség tovább. Oké, volt egy kis megtakarításom, mert sosem voltam az a nagy költekezős típus, de azt relatív hamar feléltem. (Mindezt úgy, hogy semmifajta luxuscikket nem engedtem meg magamnak. Gyakorlatilag különböző kenyereken éltem: Lekváros kenyér, vajas kenyér, zsíros kenyér, és ezek különböző verziói, kombinációi…sőt, olykor még egy bundás kenyeret is bevállaltam. De az már dőzsölésnek számított nálam…) A megtakarításom elég hamar elfogyott és hiába próbáltam a gimnázium mellett munkát találni, egyszerűen nem tudtam, ami a tanítási időn kívül esik, és még fizet is valamennyit. Emlékszem pont az érettségi vizsgám napján költöttem el az utolsó 191 forintomat. Kiflit vettem belőle és karamellás tejet. Én ezzel ünnepeltem. 3 napig éltem 10 kifliből és 1 liternyi karamellás tejből. Fogalmam sem volt, hogy utána mihez fogok kezdeni. Gondoltam arra is, hogy kölcsönkérek valakitől, de nem igazán tudtam volna kitől. Egy pillanatig még a koldulás is átfutott az agyamon komolyan, de azt nagyon hamar felejteni akartam. A második napom estéjén már borzasztó éhes voltam. Szó szerint szédültem az éhségtől. Ebben az állapotban az ember nem igazán mérlegel. Épp ezért bementem a soron következő az utamba eső közértbe és egyszerűen elloptam 2 kiflit. Elég vacak érzés volt, de legalább tudtam mit enni. Kicsit kitisztult az agyam s már képes voltam megoldásokon gondolkozni. Mire haza értem a házi úr, karba tett kézzel várt: Hol a lakbér?! A kérdése jogos volt, akkor már 3 havi elmaradásom volt. Elmondtam neki az igazat. Abban bíztam, hogy az ember, akivel eddig csak akkor találkoztam, amikor a lakbért átadtam Neki empátiát gyakorol majd s megsajnál. Nem ez történt. Másnapig kaptam haladékot, hogy eltakarodjak. Mit volt mit tenni…magamra zártam az ajtót, majd egy sarokba roskadva tisztességesen kibőgtem magam. Ez jól esett. Kicsit megtisztult a lelkem. Tovább kell haladnom, nem szabad, hogy a probléma felzabáljon! Ismét az utcán sétáltam. Telefonfülkékbe néztem be, hogy hátha valaki hanyagul az alul lévő tárcában felejtett pár forintot. Nem felejtett senki. Az egyik ilyen fülkében viszont találtam valami sokkal értékesebbet, mint a készpénz: Reményt! Egy lelki segély szolgálat telefonszáma díszelgett a fülke falára ragasztott kis hirdetésen. Legfeljebb valakinek jól kipanaszkodom magam, addig is dolgozik az alapból soha egy percet sem lazsáló agyam – gondoltam. A telefonszámra a mai napig is halálpontosan emlékszem. Felhívtam. Azonnal felvették. A vonal végén egy idősebb férfihang. Bemutatkoztam, majd beszélni kezdtem az életemről. Közben persze többször a sírás fojtogatott, de már akkor annyira hiú barom voltam, hogy azt gondoltam, hogy nem engedhetem meg magamnak, hogy egy vadidegen hang pityeregni hallhasson, mikor épp a nincstelenségemet ecsetelem neki. Türelmesen végighallgatott, majd mindenfajta kertelés nélkül zúzta rám a sokkoló és iszonyatosan gyorsan kijózanító diagnózist – s ezért míg élek hálás leszek neki - : "Akkor most Ön, hajléktalan." Sosem hittem, hogy ez valaha is igaz lehet rám. Rám! Pont rám! Aki addig csak gúnyosan kerülgette az útjába botló koldusokat az utcán, mondván, hogy "Miért nem mész el dolgozni?" . Hát, igen…a tipikus "Mikor a fagyi visszanyal!" effektus! Csak, hogy ez a fagyi most nem csak szimplán visszanyalt, ez le is smárolt! Jó hosszú időmbe telt, mire "megbarátkoztam" (nem tudom másképp írni) ezzel a kifejezéssel, mert addig bizony magamat is egy utcán kolduló ápolatlan mocskos Szándokánnak láttam…öltönyben. A vonal másik végén lévő úriember megsejthette a ledöbbenésemet, mert szinte várta, hogy kezdjek ellenkezni. Ellenkeztem is. Tökéletesen feleslegesen. "Most inkább a problémája megoldásával foglalkozzunk, az önsajnálat meg az egoizmus utána is ráér bőven! Van-e hol aludnia?!" kérdezte szinte ingerülten. Nem volt… Felajánlott egy alternatív megoldást: Hajléktalanszálló. Addig ilyesmit én csak különböző katasztrófa filmekben láttam. Fogalmam sem volt, hogy mi az, létezik-e ilyen az országban egyáltalán vagy csak hálivúdban tartanak ilyet, azt is csak a katasztrófa filmek miatt. A hozzám legközelebb lévő hajléktalanszálló Szolnokon található. Én most hol vagyok: Karcagon. Oké, akkor jussak el valahogy Szolnokra legkésőbb 18 óráig. Ezekre a szállókra ugyanis, csak egy bizonyos ideig lehet bemenni. A telefon órája 15:41-et mutatott. Még megvártam, míg lediktálja annak a bizonyos szállónak a pontos címét, majd megköszöntem az életem látens megmentését és elbúcsúztam. Visszarohantam az albérletembe, összekaptam azt a pár vackomat, amim volt, majd irány az úttest: Stoppolni! Természetesen senki nem vett fel egy az úttest szélén szédelgő és stoppolni próbáló csavargót. Rég besötétedett és éjfél is elmúlt már, mikor egyszerűen egy a városból kifelé tartó Family Frost-os autó elé álltam. Az első reménysugár volt ez a jármű. Pontosan tudtam, hogy Szolnokon van a székhelyük. A sofőr ingerülten lépett a fékre. Oda mentem s amennyire tudtam értelmesen, érthetően, de mégis gyorsan elmeséltem neki, hogy milyen helyzetbe kerültem és a lehető leghamarabb el kell jutnom Szolnokra. (Itt kezdtem megtanulni, hogy mennyire is fontos az, hogy valaki egyértelmű és pontos legyen a kommunikációban. Itt nekem az életemet mentette meg ez…megbeszéltem ugyanis magammal, hogy ha aznap nem jutok el Szolnokra, nem küzdök, nem éhezek többet, meghalok.) A fiatal férfi, láthatóan elborzadt a történetem hallatán, majd kinyitotta az ajtót. Segített nekem, elvitt Szolnokra. Útközbe kicsit részletesebben is elmeséltem neki, hogy kerültem ebbe a helyzetbe. Egyszer csak felém nyúlt, kinyitotta a kesztyűtartót. Egy csomag papír zsebkendőt és egy fóliába csomagolt szendvicset vett ki. A szendvicset kibontotta nekem s a kezembe adta: "Csak ennyim maradt, de majd megállunk egy benzinkúton és veszünk még, egyél, jó étvágyat!" Megköszönni se volt időm, annyira éhes voltam. Nem is ettem, szinte zabáltam komolyan. Csak hosszú másodpercek után kaptam a fejemhez és pillantottam rá, hogy úristen, remélem most nem hisz valami éhenkórásznak. Próbáltam elpoénkodni, viccekkel tompítani az adott helyzet szociális élét, de felesleges volt. Rám nézett és láttam, ahogy sír. "Egyél nyugodtan, semmi baj nem lesz!" – mondta. Iszonyatosan zavarba jöttem. bűnösnek éreztem magam a kialakult igen kínos szituáció miatt. Másfél óra alatt felértünk Szolnokra. Közben nem sokat beszélgettünk. Halkan szólt a rádió s kicsit még el is szenderedtem közben szerintem. Megérkeztünk. Épp a buszpályaudvarra. Megköszöntem a segítségét, majd elköszöntünk. Mennie kellett, a depóban már várták. Én pedig bementem és a buszpályaudvar információjánál próbáltam megtudni, merre is van a Tószegi út 32. Hát, jó messze. Gyakorlatilag a városon kívül, a szomszéd falu tövében. Az már inkább Tószeg volt, mint Szolnok. Hajnali 2 óra volt. Az utolsó 1-es busz, ami a szálló közelébe indul 22.10-kor ment el. (Mondjuk, ha elértem volna se mentem volna vele sokra pénz és jegy nélkül tekintettel arra, hogy a Szolnoki buszsofőrök híresen ostobák és, hogy is fogalmazzam meg tapintatosan…hát, szociálisan nem épp érzékenyek. Főleg a hajléktalanokra vannak kiélezve. Imádják őket a lehető leglátványosabban leszállítani, megalázni a többi utas előtt.) Mit volt mit tenni: Gyalog indultam el a Tószegi útra. Egy idegen város, ismeretlen helyére: Aludni. Akik nem ismerősök a Szolnoki hajléktalanszállók körében, annak elárulom, hogy a Szolnoki buszpályaudvar és a nekem célként kitűzött Tószegi út 32 között enyhe becslések szerint is olyan 8 kilométer a távolság. Fejeljük mindezt meg azzal, hogy fogalmad sincs, hogy merre indulj és hajnali 2 kor, vasárnap nem annyira nyüzsög ám az a város. Sok választásom nem volt az utamba esőktől próbáltam útbaigazítást kérni. Többségük tönk részeg alkoholista volt, akik csak azért estek az utamba, mert az adott kocsmából már kidobták őket. Nagy nehezen, azonban ezt az akadályt is teljesíteni tudtam. Negyed 4 körül értem az ominózus szálló bejárati kapujához. Csengettem. Néhány perc múlva 50 év körüli mosolygós Férfi jelent meg. Bemutatkoztam, bemutatkozott. Beinvitált az irodába. Elém pakolt egy csomó füzetet, hogy nyugodtan nézzem át őket. Egy kukkot nem értettem az egészből. Ő sem. Elmondtam hát, hogy ki vagyok, s miért vagyok itt. Erre hirtelen megvilágosodott, majd visszavette az ölemből az irathalmazt. "Azt hittem, valamilyen ellenőr Uram! Már, csak az elegáns ruhája miatt is…" Nem, nem voltam ellenőr: Hajléktalan voltam. Minden idegvégződésemben. Egy alig 20 éves hajléktalan, 170 000 forintos ballagási öltönyében. A férfit láthatóan bezavarta ez a kép, attól, amit Ő itt megszokott. Bennem meg szép lassan megszületni kezdődött a félelem, hogy úristen, ha ellenőrnek nézett egy teljesen átlagos cuccban ez az ember, akkor vajon, hogy kéne, kinézzek, hogy egyből beugorjon neki: segítségre van szükségem!? Perceken belül megtudtam…

Ilyen a magányos harcos útja,

Mi jön holnap: Ő sem tudja.

Az épület legvégéhez mentünk. Kis fa ajtó. Kívülről tényleg úgy nézett ki, mint valami kamra. Benyitott, majd felkapcsolta a villanyt. Bent egy kis előtér ott pedig tömény vizeletszag. Az előtérből nyílt egy nagyobb helyiség. Az volt az úgynevezett: Szoba. A villany felkapcsolása után elém tárult maga a pokol. Emberei testek egymás mellé zsúfolva, hatalmas bűz, ami az emberi ürülék és a lábszag keverékéből jött létre. "Húzzódjanak összébb, új lakónk van!" mondta a férfi. Azonnal kis, sziget jött létre az emberi testek között. A férfi megvárta, míg oda botorkálok gyakori "Elnézést, Bocsánat, Opszi, bocsi"-k ismételgetése közben azok embereknek, akikre útközben ráléptem. Miután megérkeztem s leültem a villany lekapcsolódott, majd az ajtó becsukódott. Én, meg mint, a farkasok közé hajított bárány, félve tekintgettem a köröskörül rám szegeződött szempárokra. Iszonyat bűz volt…szóval, azt hiszem, nem is elaludtam, inkább csak kómába estem a szagtól. Néhány óra múlva (reggel 6-kor) hatalmas fényrobbanás, majd egy 30 év körüli vékony keretes kopaszodó Férfi óbégatása riasztott fel: "Jó reggelt, jó reggelt! Ébresztő, reggel 6 óra! Mindenkinek 1 órája van elhagyni a szállót!" - ordítozta. A hír jeges zuhanyként ébresztett: Innen ki kell menni?! Igen. Ez egy átmeneti szálló, annak is az úgynevezett "Fapad" részlege. Ez azt jelenti, hogy oda, ahova engem előző este berakott az épp ügyeletes szociális munkás egy éjjeli menedék csupán. Oda bárki beeshet, bármikor, bárhogy (igen, akár tönk részegen is) eltölteni egy éjszakát, de reggel 7-ig el kell hagynia a létesítményt! Miért? Senki sem tudja: Mert ez a szabály, azért! A legszebb az egészben, hogy ma itt alszol, de egyáltalán nem biztos, hogy másnap is itt fogsz. Már csak azért is mert egyszerűen csak elfoglalják a helyedet. Aki kapja, marha! Tényleg, csak azért van, hogy az adott éjszakádat ne a szabad ég alatt töltsd. Hát, mit volt mit tenni: Szedelőzködni kezdtem én is. Ekkor jött a második sokk: Ellopták az egyetlen pár cipőmet…a lábamról! Míg aludtam! Nem vicc! Ott álltam egy száll zokniban és hiába kerestem a cipőmet, sehol nem volt! Ahol hagytam – a lábamon – meg pláne nem! A már említett 30 év körüli, szemüveges ébresztőóra – nevezzük inkább a nevén: Laci, ki azzal vált híressé, hogy később a szállóigazgató szeretője s majdani férjévé predesztinálta az élet – csak idiótán vihogott a szerencsétlenségemen. A legkisebb együttérzést sem engedte meg magának. Mindössze két mondatot ismételgetett: "Na igyekezzéé! Zárok!" Lacival sosem volt jó kapcsolatom. Mert a Laci egy egyszerű seggfej! (Erről talán még majd írok később…) Nagy nehezen kerítettek nekem egy cuki kis rózsaszín ( ! ) hótaposót a raktárjuk mélyéről és mehettem Isten hírével a dolgomra. Nem kezdeném el taglalni, hogy néztem ki fekete öltönybe és rózsaszín hótaposóba, de annyit elárulok, hogy bárki kérdezett rá erre a valljuk be, igen erős divat anomáliára, mindig azt mondtam, hogy áh, csak elbuktam egy fogadást és ma ebben kell járnom, de amúgy nem vagyok ám hajléktalan, hát látod, hogy öltönyben vagyok most is amúgy! Ez be is jött…csak a 8. napon már igen ciki volt, és senki nem hitte el. Ennek a hajléktalanszállónak 3 fokozata volt. Az első – a legalsó – a fapad, amit már az előbb prezentáltam. A második maga, az úgynevezett "Átmeneti szálló" ahol azért már sokkal élhetőbbek a körülmények. Lehet például tisztálkodni – ami, számomra a legfontosabb volt – van, saját ágyad, amit nem kaphat meg más, ha csak ki nem tiltanak valami miatt, és ha szerencsés vagy és tökéletesen néma, akkor még egy tál főtt ételt is kaphatsz. Sőt, még TV is van! A harmadik fokozat a totális Kánaán: A fizetős szálló. Ez egyfajta szálloda. Egy nagyon rossz fajta. Ott fizetned kell, hogy lakhass, cserébe bármikor bemehetsz, bármikor kijöhetsz, van TV-s szoba külön, és még a közös takarításból is kiveheted a részed. Mindezt a fizetésed csekélyke 60%-áért. Ha ugyanis kitudódott, hogy Te valójában rendszeres, állandó – netán bejelentett – munkával rendelkezel, akkor automatikusan jogosulatlanná váltál az egyébként ingyenes 2. szintű Átmeneti szálló használatára és – ahogy a szociális munkások fogalmaztak – "átkerülhettél" a fizetős szállóra. Tényleg mintha, ez valami kiváltság lett volna, mintha egyfajta díj a jól végzett munkád gyümölcse. Már az, hogy a fizetésed 60%-át, azonnal el is vették… Jómagam olyan 7 – 8 hónapot töltöttem az 2. szinten, az átmeneti szállón. Nagyon érdekes időszak volt. Rengeteget tanultam az életről. Szerencsémre, relatív hamar, mindössze 2 hét után elnyertem a Mónika kegyét, aki a szállóvezető atyaúristene volt, már akkor is, és bekerülhettem az Átmenetire. Szerencsém volt. Nagy szerencsém. Nem, nem is jó kifejezés ez! Hatalmas szerencsém volt inkább! Mert volt a sok tökéletesen alkalmatlan szociális munkás között egy, aki meglátta bennem a tipikus hajléktalan létre való totális alkalmatlanságomat. Neki köszönhetem, hogy most itt ülhetek a saját laptopom előtt és írhatom ezeket a sorokat egy biztonságos szobában. Ő volt, aki tulajdonképpen megmentette a lelkemet. Ő volt Oláh Józsi bácsi…

Van, egy hely valahol ahol béke van,

Ahol sárból van a színarany!

Oláh Józsi bácsinak külön fejezet dukál. Az 50 év körüli Férfi olyan energiák birtokában volt, amikre a mai napig sem találok logikus magyarázatot. Mindig mosolygott és a legundorítóbb, legbüdösebb, leghálátlanabb alkoholista csövessel is olyan odaadóan és szeretetteljesen bánt, hogy még most is a sírás fojtogat, ahogy erről írok. A szociálismunkások védőszentje, azaz ember! Soha nem láttam, még hozzá foghatót! Bármilyen krízishelyzet volt, azonnal jött és a lehető legszakszerűbben oldotta meg. Sosem panaszkodott, sosem szidta a rendszert, nem anyázott politikusokat és ami, a legfontosabb, mindvégig hitte, hogy az ember, eredendően jónak születik és mindenki meg tud változni. Csak türelmünk kell, hogy legyen nekik esélyt adni. A napjaimat általában az Ő óvó lénye alatt éltem. Bármit is tettem, hozzá mértem magam. S bár soha nem szidott le, sosem javított ki, de csináltam pár hülyeséget s olyankor nem az elkövetett baromságaim törvénytelensége bántotta a lelkemet hanem, hogy jajj, csak Józsi bá’ meg ne tudja, mert nem szeretnék csalódást okozni neki. Fantasztikus ember volt. Történt egyszer, hogy az emeletes ágyon, ahol aludtam, a lenti ágyon meghalt a szobatársam. Idős volt, betegeskedett, egyik reggel már nem ébredt fel többé. Mosolyogva halt meg. Komolyan. A helyét, másnap elfoglalta egy hatalmas termetű, olyan Michael Clark Duncan méretű. halk szavú, zárkózott óriás. Nem nagyon beszélgetett senkivel, élte a saját kis éltét, nem sok vizet zavart. Elkezdtek azonban terjengeni róla a hírek, hogy Ő egy gyilkos. (A szállón törzsvendég volt a rendőrség. Ha valakinek volt bármi baja a törvénnyel, az akkor sem maradhatott titokban túl sokáig titokban, ha senkinek nem mondta el. Mert bár lehet, hogy Ő titokban tartotta, de a zsaruk nem…) Szóval, kiderült a csendes óriásunkról, hogy 30 éve, rajtakapta a feleségét a legjobb haverjával. Mindkettőt megölte. Csákánnyal. Majd komótosan átbiciklizett a szomszéd faluba és ott ugyanilyen módszerrel oltotta ki a felesége anyjának, testvérének és a ház kutyájának az életét is. 25 évet kapott érte. 25 év fegyházat. Letöltötte a büntetését, és itt kezdte el újra a szabad életét. Kiborultam és szó szerint halálfélelmem volt. Hatalmas botrányt csaptam, hogy én nem akarok egy gyilkossal egy szobában lakni. Józsi bácsi, ekkor behívott az irodába és nagyon türelmesen elmagyarázta nekem, hogy az ember gyarló lény. Viszont az idegrendszere nem terhelhető a végsőkig. S olykor elég egyetlen esemény, ami az emberben elszakítja azt a bizonyos cérnát. De értsem meg, hogy ez az ember már letöltötte a társadalom által rá kiszabott büntetését és joga van az esélyhez, hogy visszailleszkedjen, a társadalomba s újra megpróbáljon hasznos tagjává válni. Megértettem. Nem hisztiztem tovább. A sors fintora, hogy mind utólag kiderült, a 14 fős szobában 5 gyilkossal 2 nemi erőszak tevővel is együtt aludtam hónapokig. Józsi bácsi tehát, mindig próbálta nekünk, vadembereknek a dolgokat objektív nézőpontból is megmutatni. Soha, egy pillanatra sem érzékenyült el, mégsem volt rideg, semleges vagy durva. Szerettem a beszélgetéseinket. Olykor hajnalokig ültünk a konyhában vagy az irodájában és hosszú eszmecseréket folytattunk az élet nagy dolgairól, az emberekről, a viselkedésükről. Természetesen mindezt a legnagyobb titokban, nehogy a kivételezés gyanúja érje. Láttam, ahogy élvezi, hogy még egy ilyen mocskos és lepusztult helyen is van valaki, akivel Goethe-ről vagy Willon verseiről filozofálgathat. A szállóra kerülésem 2. hetében már bejelentett munkám volt. Mikor pedig 7 hónap múlva elköltöztem, magához ölelt és annyit mondott: Köszönöm! Mindketten sírtunk…

Te azt hiszed, annyi van, amennyit láthatsz,

Itt nincs menekvés, csak magadnak árthatsz!

Az életem akkor rendbe jött. Majdnem 3 év múlva azonban egy Nő ugyanoda rombolt anyagilag, ahol a szállóra kerülésem állapotában tartottam. Másodjára váltam hajléktalanná. Ismét a Tószegi út 32-ben ébredtem. Mindezt egy Nő miatt, akibe annyira vakon voltam szerelmes, hogy érte szó szerint mindenemet oda adtam. Sejtelmesen elmosolyodott, majd le is lépett mindenemmel, amit addig vért izzadva keservesen megkerestem. Mivel, ekkor már "rutinos" hajléktalannak számítottam, így elég gyorsan sikerült összeszednem magam és elintéznem, hogy egyszerűen kidobjanak. A hajléktalanszállóról. Jó nagy idióta lehetek, ha még csak egy hajléktalanszállón sem tűrnek meg, igaz?! Igaz. A nagy pofám lett a vesztem ott is. Kiakadtam az akkor már teljesen kicserélődött szociálismunkások szakmaiatlan bénázására. Írtam hát, egy verset a témában. Névtelenül. De akkora pancser voltam, hogy azt hittem, ha majd jól nem írom alá, akkor úgyse fognak rájönni, hogy én írtam ám, bibi…! El lehet képzelni, hogy mennyi időbe telt rájönniük, hogy vajon a sok analfabéta alkoholista között kis is írhatta ezt az Őket és a munkájukat nem épp méltató verset. Gyorsan egyetlen név maradt csak. Máris volt egy ok, amiért Ákoskát el tudják távolítani. (Ha jók lesztek, és nem alszotok, el ezen a sok zagyvaságomon a végére bemásolom Nektek az ominózus művet.) Szerencsére akkor már megint kész voltam az életem újbóli újraépítésére, egyedül. Szóval, csak eltávolítva lettem, de kárt ezzel nem okoztak nekem. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy miért nem akartam tovább magamban tartani a szállón átélt tapasztalataimat. Most jön az a pár sor, amit még az elején ígértem a Laci nevű szociálismunkás kapcsán. Laci az a fajta "szociálismunkás" aki, az embereket, akikkel dolgozni kénytelen (értsd: Hajléktalanokat) egyfajta problémaként kezeli. Empatikus képesség (ami, ehhez a szakmához talán a legfontosabb) eredendően hiányzik belőle. Nem figyel Rád, nem mosolyog, viszont cserébe elvárja, hogy fejből tudd az elcseszett házirendet és úgy osztogatja a különböző szankciókat (kitiltásokat) mint, hóhér a golyókat. Egy tökéletesen dehumanizálódott lény. És egy ilyen barom bánik elkeseredett nincstelen emberekkel. Hatalmas szakmai hiba az intézményvezető részéről, hogy ezt engedi! De nini, ki az intézményvezető?! Mónika: A felesége! Kicsi a világ, igaz?! De ez csak a legenyhébb ilyen szakmai érdek összefonódás ezen a szállón. Volt egy olyan szociálismunkás is Ervin, aki annyira a szívén viselte a hajléktalanok segítést, hogy egyet közülük rendszeresen segített: Orgazmushoz. Utána meg nekem mesélte, hogy "Gyááá, úgy megszoptattam takarodó után a konyhába, hogy csak úgy öklendezett!" Nem is értette senki, hogy miért nem vagyok hajlandó abból a konyhából enni. Ervinünk javára legyen írva, hogy az óta a hölggyel összeköltöztek és, ha jók az információim, már közös utód is fogant a hajléktalanszállón bimbózó románc gyümölcseként. Ervin az óta a Szolnoki pszichiátriára helyezte át hajléktalan szervizét. Szíve választottjával nem tudom együtt van-e még. A végére hagytam az abszolút kedvencemet – negatív értelemben természetesen – a konyhás nénit. Ha valaki meghallja a "konyhás néni" kifejezést általában egy nagyobb kiterjedésű, pirospozsgás arcú, az étellel bőkezűen bánó jóságos asszonykát képzel el. Na, ebből a felsorolásból mindössze a legelső jellemvonás stimmel. Nem csak simán "nagy kiterjedésű volt", egyenesen dagadt. A jóságos konyhás nénik megtestesült anti - tézise. A dolga mindössze annyi lett volna, hogy az este hulla fáradtan megérkező hajléktalanoknak kiadjon egy tányér főtt ételt. Nem bonyolult, igaz?! Szedsz egy tányér ételt és a kezébe adod annak a szerencsétlennek. Önszorgalomból, akár már megejthetsz egy szolid mosolyt is. Na, Ő már a kiadásnál elakadt. Gyakorlatilag úgy bánt velünk, mint az állatokkal. S ezt nem szégyellte véka alá rejteni. Az egy tál főtt étel mellé mindig kaptunk egy jó adag lelkiismeret furdalást is. Olyan kedves kis megjegyzéseket, hogy "Még ez a kis kaja is kár beléd!" vagy, hogy "Bezzeg van, aki nem lusta megdolgozni a betevőért!" de az abszolút kedvencem a "Na, zabálj!" volt. Kezdettől fogva, nem bírtam az ilyesmit, de mivel kiszolgáltatott helyzetben voltam, így jobbnak láttam kussolni és örülni, hogy egyáltalán kapok valamicskét. Aztán, ahogy elkezdtem dolgozni a művésznő elkezdte elfelejteni, félretenni az én adag vacsoráimat. Nem értem be 18 órára, amikor a vacsora volt, hát nagyon sajnálja, legközelebb majd gyorsabban futok. (Az persze senkit nem érdekelt, hogy én 18 órakor zárt be az üzletet ahol dolgoztam. Esélyem se volt tehát, kiérni Tószeg határába 18:30-ig.) A következő adalék az volt mikor magam láttam több ízben is, hogy mindenfajta túlzás nélkül kilószámra viszi haza a nekünk szánt élelmet az Ő kis családjának. (Akik persze nyilván baromira megdolgoztak…a mi élelmünkért.) Egyre jobban irritált ez a jelenség, egyre gyakrabban nyögte be az ízetlen megjegyzéseit. Az még hozzátartozik a dologhoz, hogy szociálismunkás volt az Ő kicsi fiacskája is. (Nini: Még egy ilyen érdekbeli összefonódás!) A fia volt a legvéresszájúbb szociálismunkás. (De fura ez a szóösszetétel.) Lazán tiltott ki bárkit hónapokra a tél kellős közepén is akár, ha nem tetszett neki, ahogy az illető ránézett vagy megnyilvánult. (Egyszer én is a hatalmi demonstrációs játszmái áldozatává váltam: 1 hónapos kitiltás -9 fokban) Ők ketten azért elég megerősítették egymás pozícióját. Marika néni volt a konyha és az étel atyaúristene a kicsi fia pedig intézményvezetőnek képzelte magát. Egyik este hulla fáradtan érkeztem meg. Eléggé antiszociális is voltam. Semmit nem akartam, csak enni, tussolni és pihenni. Látta rajtam és természetesen nem bírta ki: "Fárasztó ez a semmittevés, igaz?!" – kérdezte a maga pökhendi stílusában. S ekkor szakadt el nálam is az a bizonyos cérna. Az egyetlen szerencséje, hogy nem volt közelben csákány, kiskanállal pedig nem kaptam emberölési kiképzést. Szóval, csak úgy a magam módján – verbálisan – Neki estem: Miért csinálja ezt?! – kérdeztem emelkedő hangon Értetlenül bámult rám. A körülöttem vacsorázók kezében megállt a kanál: Ez a barom vissza, mert szólni a Marika néninek!!! Egy kukkot nem szólt, csak bámult rám megdöbbenve, ezért folytattam: Miért beszél így velünk?! Miért bánik úgy velünk, mint a kutyákkal?! Nem hülyék vagyunk, csak hajléktalanok! – üvöltöttem magamból kikelve. Ekkor lépett a helyiségbe a fia. "- Teleki ne szájaljál, ne szájaljál, mert ki leszel, tiltva meglátod!" – mondta fenyegetően az anyja védelmében. Az öreglányt nem kellett félteni, hamar újra bootolta a lefagyott merevlemezét és – talán a fiának történő imponálás szándékának jeléül - visszavágni próbált: "- Fogd be a szádat, Te kis hülye a nagyanyád lehetnék!" – rikácsolta hangosan. Lehet – mondtam – hogy én még most csak egy "kis hülye" vagyok, de belőlem még mindig válhat értelmes ember, de maga már egész hátralévő életére egy megkeseredett rosszindulatú vén nyanya lesz, aki abban leli örömét, hogy ezekbe a földön fekvő szerencsétlenekbe rugdos, mert annyi agya nincs, hogy segíteni akarjon rajtuk inkább! – mondtam jéghideg semlegességgel, majd egyszerűen otthagytam az elképedt társaságot. Nem telt bele 10 perc, a szociálismunkások válságstábot tartottak, hogy mit kezdjenek az egyetlen agyilag igen – igen elkanászodott bárányukkal. Az ítélet meg is született: 1 hónapnyi kitiltás. Indoklás: "Hivatalos személy megsértése!" Mert, hogy a konyhás néni hivatalos személy, nem tudom tudtad-e…

Bele kell nézni a félelem szemébe,

Megkapod érte a lényedet cserébe!

De, hogy ne csak borzalmakról írjak, említést teszek most néhány olyan igazi szakemberről, akik tényleg jól értik a hivatásukat és minden erejükkel és képességükkel azon vannak, hogy jobbá tegyék ezt a világot. Az első és legfontosabb közülük Flasch Péter! Őt leginkább a már oly sokszor emlegetett Oláh Józsi bácsihoz tudnám hasonlítani. Pusztán a külsejük különbözik, de Péterben is ugyanolyan lélek lakik, mint Józsi bácsiba. A hatalmas jóságos maci (bocs Péter!) akkora szívet tudhat magáénak, hogy ha csak 100 embernek lenne ekkora, ennyire szeretetteljes ebben az országban, akkor máris jobb hely lenne ez a térség. Mikor másodjára visszakerültem a szállóra Oláh Józsi bácsi már nem dolgozott ott – nyugdíjba vonult – de a sors kegyes volt hozzám, mert hagyott nekem egy lélekdonort belőle: Pétert! A borzasztóan logikus mégis ezzel együtt igen emberi észjárása azonnal a kedvenc szociálismunkásommá emelte Őt az új csapatból. Egyszer, míg ott próbáltam újjá építeni az életemet kaptam egy páratlan munkalehetőséget: Shanghai-ba! Az egyik barátom kommunikációs céget alapított kint és elkelt volna a segítségem. Mondjuk meg kellett volna tanulnom a nyelvet. A dolog "hátulütője" az volt, hogy mindössze 4 napom volt dönteni. Kedden tudtam meg, Pénteken már repültünk volna. A sors fintora, hogy akkor voltunk (szerintem) a legszerelmesebbek Mariannal, az akkori párommal. Tanácstalan voltam. Tudtam, ha most ezt elfogadom és kimegyek a kapcsolatunk véget ér. Bementem hát egyik éjjel Péterhez és a tanácsát kértem. Türelmesen végighallgatott, majd a rá jellemző székelyekhez hasonlatos egyszerű, egyértelmű pontos választ adta. "Nézze Ákos, nem dönthetek Ön helyett, mert ez az Ön élete. De, ha én az Ön helyébe lennék, eszembe jutna, hogy Nőm még lehet sok, viszont Kínába nem juthat ki az ember bármikor. Szóval…irány Shanghai!" Így utólag már szégyellem és bánom, de nem volt bátorságom meghozni ezt a döntést. Mariannal maradtam. Meg is érte: Még abban az évben, decemberben miatta kíséreltem meg negyedszer is kioltani a saját életemet. Az, hogy szerencse-e, hogy megmentettek vagy hiba, döntse el mindenki magában… A második ilyen szintén fontos személy Ő a hajléktalanszálló orvosa Dr. Sinkó Káli Róbert. A hatalmas termetű, mindig szigorú tekintetű doktor bácsi mindenfajta előítélet vagy undor nélkül kedvesen gyógyítgatta, ápolta a legnagyobb alkoholistákat is. Lenyűgözött, ahogy tette a dolgát. Vele életemben mindössze kétszer beszéltem, mégis olyan meghatározó hatással volt rám ez a két beszélgetés, hogy látjátok, most is Róla írok. Egyszer megkérdeztem Tőle, hogy számára – orvosként – nem derogáló-e ez, hogy a saját egészségükkel egyáltalán nem foglalkozó (sőt, épp, hogy tudatosan azt romboló), a periféria szélére sodródott, lecsúszott embereket gyógyít?! A válaszára a mai napig is pontosan emlékszem: "Épp azért nem derogál, mert Őket legalább gyógyítani kell és Ők tényleg betegek! Ez a szakmai kihívás, nem egy rózsadombi rendelő!" Azt hiszem, ez magáért beszél… S végül az utolsó a sorban Ágnesem. Varga - Dudás Ágnes. Aki úgy, ahogy van egy hatalmas kérdőjeles paradoxon! Amikor először láttam, azt hittem, hogy valami védőnő, vagy gyakornok, vagy valakinek a csaja, de az, ami az igazság eszembe sem jutott! Ági nem csak borzasztóan jó csaj (hajléktalan szlengben: "sunázható" – bocs Ági! :) ) szóval, nem csak egy igézően szép Nő is, hanem még ráadásul szociálismunkás is! Ez tipikusan a "túl szép, hogy igaz legyen" kategória! Ha ugyanis meglátod, akkor valahogy nem áll össze a kép! Nincs összhangban a külseje és a hivatása. Egy gyönyörű törékeny Nőt ugyanis elég – hogy is fogalmazzak – nehéz (rendkívül nehéz) elképzelni amint, méltóságteljesen és tökéletes biztonságérzetben sétál (mit sétál: vonul!) hatalmas, bűzös, legyektől dongó hajléktalanok között! Pedig az Ági bizony ilyen. Számára ez abszolút nem derogáló, ami külső szemlélő számára teljesen abszurd látványt nyújt. Én közéjük tartoztam mégsem hittem el, amit láttam. Ági a látszat csapdája. Érdekes, hogy vele igazán csak azután kezdődött el az ismerkedésünk mikor már nem is tartoztam az intézmény hatásköre alá. S úgy vélem, ez így volt jó…

Minden úgy van, ahogy lenni kell,

Gyalog jöttem, nem egy Bentley-vel!

Mégis gazdagabb vagyok mára,

Mint akit csak a pénze várja

Végszónak pedig legyen elég annyi, hogy mint, a mellékelt ábra is mutatja: Nem minden hajléktalan alkoholista, feleséget verő brutális állat. Az, hogy nem lettem alkoholista elzüllött csavargó, a fent felsorolt embereknek köszönhetem. (Azoknak is akik nem voltak épp a legemberibbek velem…) Ezért míg élek hálás leszek Nekik! Ti pedig tanuljátok meg, hogy bárki kerülhet ilyen sorsra! Bárki! Elég hozzá egyetlen rossz döntés és bármennyi pénzed is van ma, holnapra magad is közöttük ébredhetsz. Nem mellesleg a hajléktalan emberek 28%-a diplomával rendelkezik az Oltalom Alapítvány 2011-es szociológiai felmérése alapján. Könnyen meglehet tehát, hogy az a szerencsétlen, akin legutóbb gúnyolódtál a baráti társaságoddal magasabb iskolai végzettséggel rendelkezik, mint Te vagy a saját szüleid. Mindig gondolj bele a miértekbe! Senki nem akar "inkább hajléktalan" lenni, mint a társadalom hasznos tagja…

…és egy kis érdekesség a végére: KLIKK IDE!

Akkor a beígért vers.:

Mónika Show

Itt vagyok, bár a számnak nem szabadna szólnia,
Mégis verset írok Hozzád megint kedves Mónika!
Meglep ez a hangnem? Pedig komolyan veszlek,
Még akkor tényleg, ha most itt tegezlek.
S bár a démonjaid látom, a fejemet kérik,
Ez nem lesz így mostantól, csak a vers erejéig.

Megkaptam a leveled s benne, amit vártam,
És nem ez volt az első, hogy én így jártam.
Megkaptam a szépen becsomagolt semmit,
És fáj még, hogy Neked nem érek ennyit.
Nem érek annyit, hogy komolyan vegyél,
S az életben egyszer rugalmas legyél.

Pedig a múltban emlékszel azonnal szóltál,
És kérnem sem kellett Te mellettem voltál.
Vállvetve foltoztuk a sorsomon esett károkat,
És kerülgettük együtt a hülye szabályokat.
A munkánk kevés volt a siker mégis nagy,
De mára már Te is csak egy hülye szabály vagy.

Tizenhárom év jóval hosszabb, mint hittem,
De Te csak ugyanazt ismételgeted szerintem.
Belőled főnök lett, belőlem egy csöves újra,
Pedig nem szívesen vagyok ismét e szerepbe bújva.
Küzdök, de még túl távoli számomra-e nexus,
Számodra meg luxus minden emberi gesztus.

S bár a kijutási tervem a szemem előtt lebeg,
Viszont, röhögve akadályozol közben Te meg.
"Sok szerencsét" az van, de a segítség sehol,
S az "L" betűs kollégád is non-stop letol.
Az én türelmem meg csak vészesen fogy,
Még egy beszólása van, s holtan porba rogy.

Te komolyan mit hiszel, hogy viccből vagyok itt,
Neked komolyan megéri nem hinni el semmit?!
Az elődöd szerinted mindezeket ugyanígy tenné,
A bizalmatlanság senkit nem tesz sebezhetetlenné.
Az zavar, hogy nem bárki hátsóját nyalom,
De tudod, nálam nem itt kezdődik a bizalom!

Oké, én tudom, hogy nem vagyok nagy sztár,
Meg nem kaphatok olyat, ami másnak sem jár.
De a szemedre a hazugság nyugtató álomport hint,
S ha nem aludnál magad is láthatnád, mi megy kint.
A sok kamu infót előtted persze előbb tisztára mossák,
De a szállón sohasem volt éppen túl nagy igazságosság.

Megy a kivételezés, a sok korrupt kis biznisz,
Persze nem tudsz ezekről, hogy nehogy hisztizz.
Vagy lehet, hogy tudsz, csak kényelemből hunysz szemet,
S még Te akarod akadályozni az életemet?!
Persze tudom, ha nem tetszik a rendszer: El lehet menni,
Ez hát a híres segítségetek, tényleg nem több: Ennyi!

A konyhás nyanya a kaját kilószámra viszi haza,
Persze hozzánk nincs egyetlen emberi szava.
Te meg vele teszed pokollá minden egyes estem,
Hogy éheznem kell, mert munkát kerestem.
Igen, érzem, hogy nem engem illetnek a kegyek,
De fizetésig mégis megmondod, hogy mit egyek?

Aztán jöttök a szar házirenddel mindig,
Csak tudod, engem ez meg nem indít.
S ha rá hivatkozik, bárki most már neki rontok,
Nem vettétek észre, ahogy ütik egymást a pontok?!
Nincs piásan belépés és semmi nem üt ki balul,
Ez fura, mert van kit még sohasem láttam józanul.

Nincs agresszió, meg nincs verekedés?
Rendet tenni sokszor egy ember kevés.
Bár nem kell nagyon keresni az aktuális hunyót,
Én már az első nap láttam a konyhában egy bunyót.
Szóval a házirend pontjait bárki is zengi,
Az eset után mégse lett kitiltva senki.

Az elrabolt szívedet szerintem mielőbb váltsd ki,
Mert nincs itt, hogy megmentsen Oláh Józsi bácsi!
Ő volt az egyetlen, aki nem nézett le minket,
Ki a gondjaimmal együtt is magához intett.
És figyelt ránk hiába volt jeges a december,
Ő volt az egyetlen igazi szakember!

Persze tudnám még sorolni órákon keresztül,
Míg porig nem döngöl az erkölcsi kereszttűz.
De hiába pofázom, hogy szív dobog itt benn,
Már nem az vagy, akiben régebben hittem.
Ez a vers is ilyen lett amilyenné nem is akartam,
De mit írhatnék mégis, hisz átnézel rajtam...

(2009.12.31 Szolnok)

Felhasználóknak