Lakat: A titkok őrzője
2014. 10. 25.
Sebezhetetlen - A sors gyémántja...
"Mindenki, aki lassúbb nálad, idióta,
Mindenki, aki gyorsabb, mániákus.. "
(Lakat – A titkok őrzője)
 
Az óra hajszálpontosan hajnali 06:00 mutat. Több mint 1 hónapja nem írtam már ide, szóval éppen ideje rendeznem ez irányú tartozásomat. Tulajdonképpen egy percet sem aludtam még. A mai napom (ami tulajdonképpen már a tegnapi) a levelezésé volt. Sok elmaradásom volt ezen a téren, pedig én aztán mindenkinek igyekszem a lehető leghamarabb válaszolni. Most viszont valahogy mégis felhalmozódtak a teendőim. Annyi mindent szeretnék most kiírni magamból, hogy tulajdonképpen azt sem tudom, hol kezdjem. Ülök a monitorom előtt, a háttérben Schwarzenegger osztja csendesen a halált a Terminator 3-ban, míg a jobb oldalamon egy hatalmas adag pattogatott kukorica, míg a másikon némi kóla…amit éjfél körül vettem a sarki éjjel-nappaliba. Mostanában valahogy csak éjfélkor jutok addig, hogy a napi bevásárlást intézzem. Szóval, ülök az asztalnál, és ha épp nem pattogatott kukoricát tömök magamba, akkor kólát. Pedig igazág szerint csak időt próbálok nyerni ezekkel a kutyát nem érdeklő felesleges és semmit mondó információkkal…
 
"A legtöbb ember csak annyira dolgozik keményen, hogy ne rúgják ki.
És a legtöbb embert csak annyira fizetik meg, hogy ne mondjon fel."
(George Carlin)
 
Néhány napja visszajáró szellemként kezdett kísérteni a Topshop-os múltam. A cég trénere előszeretettel hívogatott és irkált, hogy tudatosítsa bennem: Lúzernek tart! De hát, az ég szerelmére: Ki nem tart annak?! Meg fogtok lepődni: Mára már szinte listát tudnék írni belőlük! Komolyan! Egyre többen vannak, akik látnak bennem valamit, akik nem lusták megismerni kicsit, s akik nem tartanak lúzernek. Éveken át ezt a terhet egyes egyedül csak Éva merte magán viselni. Egyedül csak Ő vállalta, hogy hisz bennem. Mostanra ez az arány javulni kezdett. Visszatérve azonban a Topshop-os zaklatómhoz, valamiért személyes sértésnek tekintette, hogy megváltunk egymástól a 2. otthona és én. Az pedig csak hab volt a tortán, hogy nem sok dicséretet hagytam magam után róluk. (Ahhoz képest, hogy az első róluk szóló bejegyzésem a főnökségnél annyira kiverte a biztosítékot, hogy kineveztek azonnal "kiemelt értékesítőnek" majd egyből fel is pakolták a cég belső rendszerébe, hogy az összes dolgozójuk elolvashassa.) A tipikus két véglet. Ha jó a véleményed: Az egekig méltatnak. Ha kritikát fogalmazol meg: Egy értéktelen kis lúzerré válsz a szemükben. De erre is szükségem volt, ebből is tanultam. A cégük megítélése az óta sem változott a szememben, csak most már belátok a színfalak mögé. Az ottani pályafutásom drámai vége, megerősített abban a hitben, hogy ami nagy és csillog, az nem biztos, hogy jó és erkölcsös is. Na, de ennyit a Topshop-ról. Az utóbbi időben egyébként megint úgy érzem, hogy kezdek egyenesbe jönni a munka kapcsán. Pedig sokáig hittem azt, hogy milyen jó azoknak az embereknek, akik egy munkahelyen élik le az életüket. Aztán arra kellett rájöjjek, hogy talán épp a miatt értek kicsivel több dologhoz, mint a korombeliek, mert elég sok területről szereztem már tapasztalatokat. Persze, ez értelmezhető akár úgy is, hogy egy helyen sem voltam képes megállni a helyemet. Ez egyébként így is lenne, ha az eddigi munkahelyeim zöméről kirúgtak volna. Mindössze azonban két helyről rúgtak ki eddig. Az összes többi helyről magam álltam fel. A mostani munkámban érzek egyfajta szabadságot, amit az összes eddigi helyemen nem. S bár meg vannak elégedve a munkámmal, én valahogy a sajátommal nem. Szóval, ha nem is dolgozom, akkor is azon jár az agyam, hogy tudnám még hatékonyabbá tenni. Ezt hívják maximalizmusnak?! Néhány napja a főnököm leült velem szembe s olyan komoly tekintettel nézett rám, mintha csak azt akarná mondani: "Nézd, nagyon örülünk, hogy eddig dolgozhattunk, de mostantól nem szeretnénk ezt folytatni." ezzel szemben azonban a következőt mondta: "Nézd Ákos: Azt szeretném megkérdezni, hogy mivel tudnánk elősegíteni, hogy a lehető legtovább akarj nekünk dolgozni?! Mert meg kell, hogy mondjam, nagyon meg vagyunk elégedve a munkáddal…" Annyira hihetetlen és szürreális volt az egész, hogy azt hiszem, magam sem hittem volna el, ha más meséli és nem magam élem át. Nem is tudtam erre semmi értelmeset válaszolni, csak hebegtem habogtam zavartan…
 
"Ha szerelmes vagy, nem vagy eszednél,
Mert ha eszednél vagy, nem vagy szerelmes!"
(Konfucius)
 
Vannak érdekes korszakok az életemben. Tulajdonképpen megmagyarázhatatlanok – ez teszi őket érdekessé pont. A mostani a legritkább. S az teszi ritkává, mert a szimpátián alapszik. Az emberek, a szimpátia és én, jó mi?! Az egyik legritkább jelenség ez az életemben, ha nem: A legritkább. Az teszi ritkasággá, hogy általában engem nem szoktak kedvelni. Úgy értem egyszerre többen. Most azonban… Most azonban egyszerre többen is. Nem mondom azt, hogy tízesével kapom a szerelmesleveleket, mint hajdanán, de azért ötösével igen. Jellemző, hogy akkor gyülemlenek ezek így fel, amikor ennek abszolút semmi létjogosultsága nincs. Miért nincs?! Azért nincs, mert valami kizárja ezen irányú érdeklődésének értelmét felém. Szerelmes vagyok ugyanis. Annyira és úgy, amennyire, és ahogyan talán még soha semennyire. Azt hiszem ez a legritkább jelenség az életemben. Annak tudata, hogy amit érzek az valóban szerelem. Az eddigi párkapcsolataim többségében simán csak hagytam magam sodródni az árral. Örültem, hogy találtam valakit, aki egyáltalán elvisel, aki hagyja, hogy verseim szóljanak hozzá. Tulajdonképpen nem nagyon éreztem egyetlen párkapcsolatomban sem magam egyenlő félként a párom mellett. S ha nem is éreztették velem, én akkor is, egy örök vesztesnek éreztem magam a tökéletesen letisztult életükhöz viszonyítva. Most azonban olyasmiken megyek keresztül, amiket még soha nem tapasztaltam, amikről még csak hallani sem hallottam sehol. Voltatok már úgy, hogy amikor valakibe beleszerettek, akkor az előző kapcsolatotok, csak buta kis tévedésnek tűnt az akkorihoz képest?! Na, én most élem át ezt a periódust. Nehéz írnom erről, mert nem tudom, hogy olvassa-e a naplómat bármelyik volt párom és nem szeretném egyiket sem megbántani. Sokat gondolkoztam azon egy időben – mikor épp egyikük mellett voltam – hogy létezik-e a nagy Ő. Nos, szerintem nagy Ő nem létezik. Létezik viszont: Az igazi! Az igazi, aki nem a nagy Ő. Mi a különbség?! Egyszerű! A nagy Ő, akihez a legmélyebb érzelmek kötnek minket. Lányoknál – régen – ez az a személy volt, akinek az ártatlanságukat oda adták. (Azért régen, mert ma már nem. Ma már az ártatlanság nem hordoz valós értéket, amit nagyon sajnálok…) Nálunk, férfiaknál a nagy Ő, az, akit a legtovább és legintenzívebben kívánunk. Számunkra a nagy Ő az, aki a legtovább tudja életben tartani a férfi énünket, aki mellett a legnagyobb szexistennek érezhetjük magunkat. Ezek rendszerint rövid kapcsolatok. Azért mert ezt az állapotot, nemes egyszerűséggel nem lehet évtizedekig szinten tartani. S, akkor ki Az igazi?! A nőknél általában az igazi az, akikről még a férjük mellett is folyamatosan álmodoznak. Az igazi, akinek elvesztése a legjobban fájt számukra. Nálunk, férfiaknál viszont Az igazi, az, aki mellett felnőttekké válunk. Aki mellett elérjük azt a szintet, ahol már nem hat meg minket a kísértés, akihez már nem teher hűségesnek maradnunk. Az igazi az, aki agyatlan dugógép pasiból, érzelmes Férfivé tesz minket. S drága barátaim: Itt kezdődik el a Férfi élete. Tulajdonképpen emiatt éri meg Férfinek születni. A dolog szépséghibája, az idő! Az ugyanis a többséget nem kíméli. A hímnemű egyedek általában 40 – 45 éves korára válik kapcsolatéretté. Akkorra élik, ki magukat szexuálisan vagy akkorra tanulnak meg annyira jól hazudni, hogy ezt képesek legyenek elhitetni magukról. Szóval, azt érzem, hogy véget ért a csajozós hülye gyerek korszakom. Ehhez persze kell valaki, aki mellett úgy érzem, hogy érte megéri. Akivel látok közös jövőt, és aki egyenlő partnerként kezel. (Közben megvirradt, már világos van…) Valamiért azt érzem egyébként, hogy a mostani jelenem, egyfajta kompenzáció, az eddig átélt borzalmak után. Azért is komoly és értékes dolog ez számomra, mert tulajdonképpen ilyesmire én már nem számítottam. Úgy értem soha. Lemondtam erről, lemondtam a szerelemről. Tanács kapcsolatfüggőknek: Ha igazán szerelmes akarsz lenni, mondj szépen le róla! Istenem, mennyi mindent tudnék még írni erről, de most nem fogok. Valamiért azt érzem, hogy minden alvással töltött percem megfoszt attól, amit szép lassan élvezni kezdek: Az életemtől. Szinte felfoghatatlan változás ez számomra…
 
"A szerelemre vágyás még nem szerelem,
Az attól való félelem azonban már az…"
(Lakat – A titkok őrzője)
 
Nyilván oka van annak, hogy az ember – igazán – szerelmes csak nagyon ritkán tud lenni. Oka kell, hogy legyen. Az én véleményem az, hogy ez a szerelem értéke miatt van. Ettől válik értékessé a szerelem maga. A ritkasága miatt. Ilyenkor az emberben átértékelődnek a dolgok. Értékessé és békéssé válik minden, ami az életünket körülveszi. S alapból is elkezdődött bennem egy változás (hajnalonként futni járok) mert már nem voltam elégedett sem a külsőmmel, sem az életvitelemmel, most azonban minden hatványozva van jelen a hétköznapjaimban. S nem csak önmagamért van motiváció most már hanem, azért is, hogy megfelelhessek annak, akit végre szerethetek annyira, hogy ezt megtehessem érte. Értünk. Útravalónak – mert most azt is adok – egyetlen gondolatot jegyezzetek meg csak. Ha van valaki, akit szerethettek, azért…ha pedig nincs, akkor azért, hogy mielőbb lehessen. A tartós párkapcsolat titka egyszerű: A mi! A közös jelen. Ahhoz azonban, hogy lehessen mi, fel kell adnunk az ént! Csak gondoljátok végig…
Pontosan 08:01 perc van.
Illene aludnom, de sajnálom rá az időt.
Minden alvással töltött percemmel kevesebbet vagyok boldog.

 
 
 

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés