Lakat: A titkok őrzője
2014. 11. 16.
Sebezhetetlen - Szélcsend...
Egy fecnin lévő zaftos megjegyzés nem hagy aludni:
"Kókler vagy komám, csak egy kontár, egy nudli…"
 
Hajszálpontosan hajnali 4 óra van. Tényleg másodpercre pontosan. 22 perccel ez előtt ébredtem. Úgy, mintha aludtam volna vagy 100 évet: Tökéletesen kipihenten és frissen. Kinyitottam a szemem és nem voltam álmos. Kinyitottam a szemem s az első gondolatom: Naplót kell írnom. Tényleg, mintha csak emiatt ébredtem volna fel. Ezt hívják ihletnek. Teljesen mindegy mikor kerülök ágyba, ha a háború dúl a lelkemben, nem mehet szabadságra az agyam sem. Szóval, most itt gubbasztok az asztalomnál és írok. Mostanában nem mentek valami jól a dolgaim. Betudható ez annak, hogy ide s tova mindössze 10 nap múlva 35 éves leszek. Tényleg! Nem látszik rajtam?! Jaj, köszönöm… Ilyenkor mindig igyekszem rendezni az amúgy nem túl rétegelt soraimat a saját életemben. Kapuk nyílnak rég leírt és elítélt emberek felé s egy évben egyszer, az utolsó héten a születésnapom előtt, megbocsátok, elnézek, elfelejtek. Nem azért mert ilyen hót’ jó fej vagyok hanem…de! De azért! Ezzel az van összefüggésbe, hogy magam is bűnbocsánatot gyakorlok, s olykor belátom a mások mellett vagy épp mások ellen elkövetett hibáimat. Az esetek többségében ez zökkenőmentesen szokott bekövetkezni (mert tudok őszintén megbánni dolgokat és bocsánatot kérni) de néha sajnos csúnya öngólt lövök vele. Erre utal a kezdő két sorom is… Ennek is van haszna azonban. Nem csupán a tanulság, inkább a tanulás a másik ember döntésrendszeréről. Mert, ha tetszik, ha nem bizonyos dolgokat ki kell próbálni, ahhoz, hogy tapasztalatokat gyűjthessünk. Tudjátok, mint az eper fagyi: Nem sokra mennénk azzal, ha valaki azt mondaná "Eper íze van amúgy!". Ki kell próbálni, hogy át is élhesd. Így vagyok én bizonyos dolgokkal is. S igen, néha én bántok meg embereket pusztán csak azért, hogy tudományosan vizsgálhassam meg, hogyan reagál rá s mi a benne mesterségesen létrehozott ellenszenvének a morfológiája. Nem vagyok teljesen normális, igaz?! És szerinted Te igen?! Hát, a blogomat olvasod… A közelgő jeles dátum tehát, nekem inkább egy csomó nyűg, mint valami rózsaszín, szupcsi nap. Ilyenkor rendszerint mély depresszióba zuhanok. Egyrészt a tudat miatt, hogy egy éjjel megint öregebb lettem – s ezzel egy lépéssel megint közel kerültem a saját halálomhoz – másrészt mert hamarosan véget ér az év. Hamarosan itt a December. S ennek a hónapnak az a sajátossága, hogy tartalmaz egy Karácsonyt meg egy Szilveszter. Aki egy kicsit is ismer, az tudja, hogy ez a két legnagyobb ellenségem (a meggylevest készíteni nem tudó Nők mellett) az életemben. Kialakult bennem valami rögeszmévé szelídült mélyen lüktető félelem. Karácsony, szenteste és szeretet és család és meleg szoba és finom kaják és Bud Spencer hányásig a TV-ből. Annyira idegen ez számomra, mint Kasza Tibitől az önkritika. Persze, most leírhatnám, hogy mert soha nem ünnepeltem igazán, mert soha nem lett ez számomra ünnep, mert gyerekként akkor vertek a legtöbbet, akkor dolgoztam a legtöbbet, stb. stb. az összes ilyenkor eddig szokott hülye maszlag, de arra kellett rájönnöm, hogy a múltban átélt borzalmaimnak köszönhetem azt, hogy bizonyos emberek ismernek s megdöbbentő módon mégis szeretni tudnak! Ezt hatalmas eredménynek élem meg komolyan! S igen, ilyenkor igyekszem kicsit gyógyulni az önsajnálatból meg a múltammal való takarózásból, de nem könnyű. Úgy kell ezt elképzelni, mintha egy mocsár kellős közepén lennék, elmerülve mondjuk derékig. S kalimpálok én a kezemmel, de csak olyan dolgokat érek el, amik szintén ugyanabban a mocsárban kínlódnak. Cseberből – vederbe. Nem könnyű a legjobbnak lenni az örök vesztesek klubjában! Itt nincs plecsni, nem kapunk díjakat s csak onnan tudod, hogy kicsit többet fejlődtél, hogy a társaid kicsit irigyebbek Rád. Ebből az igencsak mély depresszióból elég nehéz visszatalálni a valóságba s elhitetni magammal, hogy az élet szép. Hiszen épp ebben hiszek ilyenkor magam is…hogy az élet szép – lesz, nélkülem. Abban, hogy másoknak tennék szívességet azzal, ha pontot tennék a felelőtlenül nálam felejtett létezésem végére. De aztán…aztán mindig történik valami fura dolog, ami bizonyítja ennek az elméletemnek az értelmetlenségét. Az utóbbi néhány évben ez a "fura dolog" a keresztségben az Éva nevet kapta. Fogalma nincs szegénynek, hányszor mentette meg az életemet önmagamtól. Néha csak egyetlen mosollyal, néha csak egy kedves szóval, vagy egy önzetlen gesztussal. Ha 100 évig élnék, sem tudnék elég hálás lenni Neki ezért – és azok sem, akik esetleg kedvelnek engem. Ez ugyanis vitathatatlanul kizárólag csak az Ő érdeme. A nagy önvizsgálatnak egyébként a hátránya épp az, hogy szembesülhetsz azzal is, hogy nem csak milyen erő és képességek birtokában vagy hanem, hogy mennyire gyenge, esetlen és egyáltalán hibás darab vagy. Kevés ember előtt szoktam ezt felvállalni. (Kevés ember előtt?! Ha tudnátok ez mekkora túlzás! Még az Éva sincs ezen a szinten, aki pedig már megélt velem pár dolgot, akinek a vállán támaszkodva bicegtem ki a kórházból, aki számomra az élet szimbóluma!) Persze, baromira könnyű azt mondogatni, hogy legyél jobb ember, szeresd jobban magad, ne gondolkozz annyit, ne akarj öngyilkos lenni és egyáltalán ne különbözz, és ne tűnj ki a társadalom átlag rétegeiből! Azt azonban soha senki – tehát: SOHA SENKI – nem tudta nekem megmondani: HOGYAN?! Mindig visszakérdeztem az ilyen tényleg hót’ nagy jó tanácsokra, de senki nem tudott válaszolni rájuk! "Hát, arról nem volt szó, hogy még mondjam is meg hogy, ne csaljá’ he!" Aztán…aztán jött Heni! Heni a jogász! – pár embernek már meséltem Róla. Heni az a fajta ember, aki úgy éli a saját kis életét a gyermekét egyedül nevelő anya szerepben, hogy sokaknak illene tanulnia Tőle. Az egyedüli Ő volt mindeddig, aki azt mondta: "Mondjam meg hogyan?! Megmondom! Menjünk akkor szép sorban! Melyik területtel szeretnéd kezdeni?!" Ákos megtorpant, pislog, filmszakadás: A fagyi visszanyalt! Segítség! Segítség! 35 évig kellett várnom, hogy valaki egy általam felvázolt helyzetre ne üres tanácsokat osztogasson hanem, érdemleges segítséget nyújtson, ami megtölti tartalommal az azt megelőzött tanácsait?! Hol élünk?! Bár, nincs kizárva, hogy csak én vagyok ennyire szerencsétlen, hogy 35 évente futok bele ilyen emberekbe. Nem tudom… A helyzet amúgy azért felfoghatatlan, mert jelenleg szinte minden működik az életemben - nem, rendszeres szexuális életem jelenleg sincs kedves Evelin! - viszont, végre van egy jó melóm, ahol magamon érezhetem a megbecsülést (akkor is, ha az utolsó emléke az óta is kísért és még a mai napig beszólogatnak a volt főnökeim különböző platformokon). Egy olyan helyen élek, ami bár nem egy palota, de legalább az én birodalmam és a kutyát nem zavarja a rend és tisztaságmániám, az időmet én osztom be és némileg még a pénzemet is be tudom most már osztani. Nem szorulok senki közvetlen segítésére, nem szorulok szívességekre, nem tartanak el és nem érzem magam már annyira értéktelennek és élősködőnek. Szóval, már majdnem azt jelenthetem ki, hogy fejlődök, pedig nyilván nem, csak most nem vagyok annyira álmos, hogy felfogjam a helyzetem középszerűségét. Tulajdonképpen azt hiszem, 2 olyan dolog van, ami hiánya tökéletesen leárnyékolja az életem. Az egyik az önbizalom eredendő hiánya, míg a másik az öröm megélésének képessége. Néhány napja azon gondolkoztam, hogy kinek milyen ajándékkal fogok majd készülni Karácsonyra és ekkor jutott eszembe, hogy milyen lenne, ha magamnak is készítenék valamit. Igaz, hogy nem vagyok normális?! 30 éves koromig soha semmit nem vettem magamnak. Az élelmen kívül. De egyetlen új dolgom nem volt, ruhák se, használati tárgyak sem. Mindent csak úgy kaptam, de magamnak nem vettem semmit. Sajnáltam rá a pénzt. Vicces, nem?! Aztán jött Éva, aki pedig néha csak úgy a kezembe nyomott egy ötezrest mondván: "Vegyél magadnak valamit!" Hát, mondom: Ez hülye! De mit??! Abszolút nem tudtam mit kezdeni a helyzettel és egyáltalán a pénz és a köztem lévő nyilvánvalóan soha nem létező kapcsolattal. Pedig anno fél milliókat kerestem, amik akár évekig is dekkoltak a bankszámlámon úgy, hogy néha volt, hogy akár 3000 forintot is elköltöttem belőle 1 hét alatt, mert nekem kellett bevásárolni. Éveken át, sőt: Évtizedeken át volt ez tabu téma az életemben. Ez is a gyerekkoromra vezethető vissza: A szüleim mindig a pénzről veszekedtek. Mindig. Mindent azzal mértek. Az emberi életet, az erkölcsöket, az anyaság létjogosultságát (Értsd: Megérdemlem-e a vacsorát, megdolgoztam-e érte már…) de még csak a kettejük közötti szexet is. (Anyám szeretett a "Nem hoztál annyit, hogy megdughass!" szállóigével operálni apámmal szemben.) Láttam, hogy mennyire fontos dolog a pénz és tapasztaltam a saját bőrömön a hatását annak, ha ez túl van hangsúlyozva. Szóval, tulajdonképpen szinte az alapokból kell újraépítenem magam. De nem baj! A kihívásokat mindig is szerettem…
 
Ez ám a téveszme: Virág meg méhecske...
Na, pont ennél a résznél fogtam magamat és léptem le.
 
Tegnap kicsit dühös lettem. Bár, ez a kicsit jelző nagyon enyhe kifejezés! Kaptam megint egy felajánlkozást mailben. Egy időbe, amíg ezt a naplómat rendszeresebben írtam, addig volt egy ilyen – számomra felfoghatatlanul bizarr és aberrált – periódus, hogy megkerestek különböző vadidegen lányok és felajánlkoztak. Ez önmagában véve még nem is zavart volna, hisz nőimádó vagyok, ezek a lányok azonban nem bárkik. Legalábbis számomra. Az elsőnél azt hittem, hogy valami hülye vicc áldozata vagyok, akin most jó páran hatalmasakat röhögnek. Aztán mikor utána jártam a dolognak és kiderült: Nem, ez halálosan komoly – már sem éreztem magam annyira lebuktatós hangulatomban. Düh és elkeseredés vegyülete itatta át a lelkemet. S mi teszi ezeknek a leveleknek a megíróját, nem bárkikké, nem akárkikké?! Ezek szűz lányok. Nem vicc. Egyszer már írtam erről a jelenségről itt a blogomban évekkel ez előtt akkor kaptam is jó sok levelet erről – leginkább pasiktól – hogy nem értik mi a bajom, hogy ezen miért háborodom fel, lenne egy kis eszem rommá kefélném mindet. A kedvencem az összes közül az volt, aki azt találta ki, hogy "oldjuk meg bartelba!" passzoljam le Neki a kis csajt és Ő majd elvégzi a nekem szánt feladatot, és cserébe – s ezt figyeljétek – Ő fizet nekem érte! Hát, az agyamat dobom el komolyan… Szóval pár éve kaptam néhány ilyen "felkérést". Ha jól emlékszem olyan 5 – 6 ilyen levél volt. Teljesen különböző stílusban, eltérő időközönként. Mindegyik igazi volt, valódi, mert simán fel is hívtam a levelek íróját és beszéltem is velük. Nem volt kamu, ami engem még inkább elborzasztott. A mostani sem kamu nagy valószínűleg. S bár felhívni nem hívtam, de nem is tervezem – itt üzenem, kedves Petra – mert ez már annyira nem felfogható számomra, hogy láthatjátok, még nektek is leírom. A kérdésemre, hogy MIÉRT és egyáltalán ezt, hogy gondolta, nem is látott soha, nem is ismer és egyáltalán MIÉRT ÉPP ÉN, minden esetben ugyanaz a válasz érkezett. Pontosabban nem minden esetben ugyanaz, de a magyarázat, ugyanaz volt arra, amiért ezzel a kéréssel megkerestek. Szeretik az írásaimat. Ez még jobban összezavart! Ezek akkor valószínűleg már Paulo Coelho-nak is felajánlották a szüzességüket vagy mondjuk szegény Müller Péternek! Elképesztő komolyan. A magyarázat általában az volt, hogy az írásaim alapján olyan embernek hisznek, akinek szívesen oda adnák ezt a kincsüket, mert nagy valószínűleg, hogy a saját környezetükben nincsenek ilyen emberek. Na, ez dühített fel csak igazán! Az ég szerelmére, ez nem valami befőtt, hogy csak úgy Neked adom, mert jól írsz! Ez a nőiességed csúcsa Te nagyon hülye!!! A legértékesebb dolog egész életedben! Ez tesz azzá, ami miatt majd belőled anya lehet idióta!!! Ilyenkor mindig eszembe jut Goethe idézete: "Egy nőtől érdekből minden kitelik! Még a legocsmányabb nemi kapcsolat is…" Na, most szegény a XVII. században élt, de nagy valószínűleg már akkor sem hazudtolták meg magukat a Nők. (S most jön, hogy nőgyűlölő vagyok, tudom…) Na, mindegy hagyjuk is ezt inkább! Csak mindenképp ki akartam írni ezt magamból, mert itt hordozom ezt 2 napja és majd szétrobbanok. Ha már Nők… Ha már erkölcsök… Ha már azok hiánya… Néhány nappal ez előtt érdekes levelem érkezett a Facebook-on. Marácska (akik olvasnak, tudják ki Ő) volt szeretője írta, amiben tájékoztatott arról, hogy a Művésznő valami 55 éves Don Juannal futatja magát épp és Ő arra gondolt, hogy mi lenne, ha tönkrevágnám ezt a bimbózó kis l’amour-t köztük – helyette – mert, s ezt figyeljétek: Azt hallotta Tőle, hogy én ebben nagyon jó vagyok! Jujj… Bérszűztelenítés után Bérbosszúállás?! Istenem… Na, felhívtam Őt is – én, már csak ilyen vagyok. Elmesélte, hogy Marácska nagyon csúnyán becsapta, megcsalta, anyagilag kihasználta, majd kidobta – s ez is jó lesz: Mert, hogy Ő tulajdonképpen engem "szeret", és nem tud elfelejteni! Egy Nő, aki – a saját állítása szerint – "belém szerelmes", de ez nem akadályozza meg abban, hogy pénzt csaljon ki vadidegen pasiktól szexért. (prostitúció, mint alapfogalom) Esetleg akár, hogy szintén hasonló indokokból Svájcba repültesse magát. Csak mert valami lúzer elsütötte előtte az ősrégi "anya, család, gyerekek" hívószavakat – nem is élőben: Skypeon! Ami meg ugye köztudottan minden 40 felé közeledő a saját biológiai órájával harcoló Nő ellen a legalantasabb csajozós fegyver. S vannak Nők, akiknek ennyi elég, hogy egy vadidegenhez, - akit az életbe nem láttak még élőben – kirepüljenek egy vadidegen országba és gyakorlatilag 1 héten át hagyja, hogy használják…mint valami guminőt. Azt gondolom, hogy az ilyen Nők azok, akik hülye mailekbe ajánlgatják a saját szüzességüket vadidegen idiótáknak. Ennyit a saját önképzavaromról… Hát, ilyen súlyos sikereim vannak a rajongóim kapcsán, mit szóltok?!
 
Ha nálam többre vagy szebbre vágysz,
Nyitva az ajtóm! Magad is kitalálsz…
 
Még mindig a Nők… Az utóbbi időben több frontos, masszív támadás alatt áll a Férfiúi énem. Ti hisztek abban, hogy a Férfit a kora megszépíti?! Na, én se… Bár, azt kell, hogy mondjam, hogy a saját életem ennek a legtisztább cáfolata. Ha jól emlékszem a legutóbbi – vagy, az azelőtti – bejegyzésemben írtam arról, hogy talán rám talált a szerelem. Súlyosan felelőtlen kijelentés volt. Olyan gyorsan ébredtem a valóságra ebből az álomból, hogy még most is az arcomon érzem a pofonjai nyomát. Nem tudom miért, de nálam ez nagyon sajátosan működik. Ritkán vagyok szerelmes, de akkor… Hmm, fura lesz ez a bejegyzésem most. Az elején a halálról és annak szabadságáról írtam, most pedig így a 2200. szó körül a szerelemről – tehát, a halálról. Azt vallom ugyanis, hogy az embernek két dolog miatt érdemes feláldoznia az életét: Egyik a szabadság, másik a szerelem. Nem a kis kutyám elvesztése, de még csak nem is a saját gyermekem. (Ő ugyanis, nem hiszem, hogy szívesen élne tovább a tudattal, hogy apuci halála miatt élek.) A szerelem viszont elég egyértelmű és elég egyedi, hogy ezt megérdemelje. S nem csak én mondom ezt: A történelem is. Háborúk robbantak ki emiatt, emberek százezrei haltak meg 2 ember szerelme miatt. S ez így van jól – hiszem ezt. De vissza a sajátos működésemhez a szerelem kapcsán. Inverz elértéktelenedés – így neveztem el a jelenséget. A jelenség, ami tulajdonképpen nem más, mint, hogy egyszerre többen lesznek belém szerelmesek egy azon időben. Inverz – mert fordított sorrendben történik és elértéktelenedés – mert ha az érzelmeim nem találnak viszonzásra, automatikusan értéktelenné válik az, aki iránt ébredtek. Igazságtalan, igaz?! Lehet. Lehet, hogy nem túl erkölcsös, de az emberek többségét nem az erkölcsök érdeklik, hanem a praktikum meg a kényelem. Te sem a világot akarod megmenteni csak, a saját életviteledet. Azt, hogy minden reggel megkaphasd a kis kávédat, este meg a napi Éjjel – Nappal Budapest adagodat. Na, mivel én egész életemben a világot megmenten akarók közé tartoztam, az én hozzáállásom teljesen más. Volt egy halom vacak periódusom mielőtt szuperhőssé váltam volna, így tudom, mit beszélek. A szerelemhez visszatérve, általában az szokott történi, hogy beleszeretek valakibe. Lassan, de kíméletlenül erősen és kristálytisztán. S ekkor – de esküszöm nem értem miért, de CSAK EKKOR – ezzel párhuzamosan megjelenik több Nő is az életemben, akik viszont szegény áldozatommal szemben, igenis akarnak engem, igénylik a társaságomat, sőt követelnek maguknak. Felfoghatatlanul bizarr élethelyzet. S ez így megy mióta én élek. Nem véletlenül volt az életemben olyan periódus, hogy akár egyszerre 7 (azaz: Hét!) lánnyal is jártam. Nem azért mert nem tudtam dönteni köztük…azért mert nem kellett döntenem köztük. Nem voltam rákényszerítve. "Nem tetszik a helyzet?! Semmi baj cicám, ott a kijárat és ne tartsd fel a sort!" – s ez szó szerint így volt! Annyira, hogy nem egyszer még ez a mondat is elhagyta így a számat. Ilyenkor minden normális Nő felpofozott volna, elküldött volna az anyámba és kirúgta volna tokostól a távozásra javasolt ajtómat. Soha, senki nem tette ezt meg mégsem. (Szerintetek miről szól a Boldogság majmai című versem, hmm?!) Szóval, ez a helyzet most is. A különbség azonban, hogy már nincsenek bigámista fétiseim. Nem akarok több vasat tartani a tűzbe, nem akarom minden nap más Nő bugyijába kotorászni: Egyet akarok! Egyet, az igazit! – eddig is eljutottam. A minőség mindig utat tör magának – szoktam mondogatni – épp emiatt, most se kell aggódni, hogy szép sorban végig dugnám a jelentkezőket. Kinőttem már az ilyesmiből. Az viszont vitathatatlan, hogy fordult a kocka! Már senkit nem akarok, pusztán azért mert fiatal és jó segge van. Nem látok már ambíciót a "Na, jó! Ha elég sokáig hazudod, amit elvárok, akkor talán…egyszer…hagyom, hogy megdugj!" – féle maszlagban. Ez azért érdekes, mert a mostani mezőnyben is van pár ilyen lángész, aki azt hiszi, hogy egy magamfajtának elég az, ahogy kinéz. Arra kellett rájönnöm, hogy én egy nincstelen kis senki vagyok…egyetlen valamim van csak, ami talán ér valamit: A lelkem. Az viszont értékes, egyedi, és alaposan meg van művelve. Értéket képvisel – legalábbis egy magamfajta számára. Nem kaphat belőle tehát bárki. S nem azért mert hű, de el vagyok szállva hanem, mert ebbe azért kicsivel több vér, verejték és virrasztás van ahhoz, hogy valami jó seggű, agyatlan cicababa kiejthesse a műkörmös ujjai közül. (A bejegyzés végére még öntelt is leszek?! Durva…) Nem olyan társra vágyom egyébként, mint amilyen én magam vagyok – az egy nagyon rövid és tragikusan véget ért kapcsolat lenne – hanem olyasvalakit, aki szívéhez oda illik az enyém. A tipikus Csipkerózsika effektus: Nem Te hagytad el véletlenül, életed párját?! Megtaláltam! Szeretnéd?! Ócsón megszámítom! ;)

S, hogy mi lesz ennek a vége majd?! Boldogság természetesen. Csak az a kérdés, hogy engem tesznek azzá, vagy megint én teszek valaki mást. A kérdés nyitva marad. Válaszokat az ismert elérhetőségeimen lehet küldeni…
 
 

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés