Lakat: A titkok őrzője
2014. 11. 27.
Sebezhetetlen - Tükörbumeráng...
2014.11.26. Kedd. 03:19 perc. Nem tudok aludni. Mostanában azt figyeltem meg, hogy bármikor is fekszem le, 4 maximum 5 óránál többet nem tudok aludni. Automatikusan felébredek. S bár kipihentnek nem érzem magam, de álmos egyáltalán nem vagyok. Azt hiszem durván elállítódott a biológiai órám. Alig 1 nap múlva ismét fordul a világ egy picit velem. 1979.11.27.-én egy Keddi hajnalon, egészen pontosan 00:00 perc 0:17. másodpercében láttam meg a napvilágot a Karcagi Kátai Gábor kórházban. Ennek ide s tova 34 éve már. S ez a 34 év olyan sebességgel robogott el mellettem, hogy feleszmélni sem volt időm. Emlékszem, hogy mikor betöltöttem a 30-at, hatalmas pánik lett úrrá rajtam. Úristen, mindjárt meghalok! Már 30 éves vagyok! 30 éves!!! Innen már nincs vissza út! Innen már csak öregszem! … Így utólag visszaemlékezve, vicces látványt nyújthattam. Már csak azért is, mert elég paradox jelenség lehet az, hogy valaki, aki átlag 10 évente kerül újraélesztésre valami hülye öngyilkossági kísérlete miatt, az a miatt nyafog, hogy már 30 éves és közel a nyugdíj. Egyébként, tényleg észreveszem magamon az öregedés jeleit. Néha visszaolvasok 1 – 2 pár évvel ez előtt íródott napló bejegyzésemet és csak kerekedik a szemem, hogy Jééézusom! Ki ez az idióta?! Nem beszélve arról, hogy mostanában azon kaptam magam, hogy a buszon idős bácsikat bámulok, miközben azt kérdezgetem magamban – magamtól, hogy: "Vajon én is így fogok kinézni?! De tényleg, az én arcom is ilyen ráncos lesz?! Most komolyan, ilyen iszonyatos színű kardigánban fogok járni?! Ennyi idősen érdekelni fognak vajon még a Nők, vagy már annyi betegségem lesz, hogy a legkisebb dolgom is fontosabb lesz attól, hogy feláll-e még?! S vajon a legkisebb dolgom az lesz, amit most épp a legnagyobbnak hiszek?!" Szóval, nem teljesen normális, ahogy megélem az idő múlását. Öregedésnek nevezem, ami tulajdonképpen csak érettebbé válás?! Nem tudom… Amit viszont igen, hogy globális életmódváltásra van szükségem. Azt szoktam mondani, hogy nincs azaz erő, ami képes lenne megállítani a változást, ha annak elérkezett az ideje. Tavaly óta rohamosan romlik az egészségem és a lelki állapotom. Pedig vannak sikereim, de valahogy mégsem sikereknek tekintem őket. Túl türelmetlen vagyok, magamhoz épp ezért a kis lépéseimet tulajdonképpen észre sem veszem. S mivel, nincs, aki mögöttem állva néha megveregetné a vállamat, hogy szép volt, cukifijú – így az esetek többségében nem is sikernek könyvelem el azt, ami esetlegesen az volt. Szóval, most úgy döntöttem, megírom ezt a bejegyzést, amiben próbálom kronológia sorrendbe szedni az életem főbb és meghatározóbb elemeit. Mivel azonban már lassan hajnali 4 óra, nem ígérhetek teljes szellemi józanságot. Amíg viszont tudom, írni fogom…
 
Írás…
 
Ha jól emlékszem 6 éves koromban tanultam meg írni. Még nem is jártam iskolában, mikor a szomszéd sráctól megtanultam ezt – azt. Szóval, az első osztályban eléggé untam, amíg a többiek a betűket tanulták rajzolgatni. S bár írni tudtam, de fogalmam sem volt arról, hogy az igazi kincs a stílus, az önkifejezés a gondolataink megfogalmazása. Az első ilyen nagy felismerésem akkor következett be, mikor már egyfajta házi dolgozatot kellett írnunk. Tulajdonképpen nem is volt téma megadva, csak az volt a cél, hogy a diákok otthon is gyakorolják az írást. Ültem egy asztalnál – két vízhordás között – és iszonyatosan dühös voltam. Nem tudtam ugyanis kifejezni megfelelőképpen a gondolataimat. Tudtam mit akarok közölni, de nem birtokoltam olyan szókincset, hogy ezt a lehető legpontosabban kifejezhessem. Mit volt, mit tenni: Odaléptem a könyvespolcunkhoz és levettem 3 – 4 olyan könyvet, aminek tetszett a címe. Ezek egyébként a régi jól ismert "Búvár Zsebkönyvek" sorozat bizonyos kötetei voltak. Bele – beleolvastam a könyvekbe s alattomos terv kezdett kibontakozni gyermeki énem mélyén. 10 – 15 oldalnyi olvasás után máris volt egy halom olyan kifejezés a birtokomban, aminek bár a jelentésükről fogalmam sem volt, de nagyon tetszett a hangzásuk. Ezeket pedig egészen egyszerűen belefogalmaztam a kis házi dolgozatomba, ami tulajdonképpen arról szólt, ahogy befogadtuk a szomszéd megkínzott és éheztetett kutyáját. Fogalmam sem volt arról, hogy ez így tulajdonképpen egyszerű "csalás" szóval, teljesen nyugodt lelkiismerettel mentem másnap suliba az elkészült házi feladat tudatával. Ilyenkor mindig az volt a protokoll, hogy szép sorban mindenki felolvassa azt, amit otthon írt. Az agyamat eldobtam a többiek 6 – 7 soros "történeteiken" ahol olyan óriási jelentőségű eseményeket meséltek el, mint amikor egyszer a családban valaki végignézte a Dallas-t vagy képzeljük el, hogy az Ő apukájának mindig korog a gyomra, ha éhes. Aztán jöttem én, az alig 4 oldalas történetemmel. Emlékszem, hogy az osztályfőnököm már azon is kiakadt, hogy miért írtam ilyen sokat, hát ennyi idős korban még illene nem szeretnem az ilyesmit. Félelmetes élmény volt, hogy azok a szavak, mondatok, sorok, amiket én találtam ki, amiket én írtam le, azok hatással voltak azokra, akik ezt hallgatták. Hűű, most is beleborzongtam. Azt hiszem ott pecsételődött meg a sorsom. Attól fogva vált az írás számomra életem egyik legfontosabb szegmensévé. S az óta végig is kísérte az életem ez a dolog. Az írás olyan számomra, mintha valami titkos ügynök lennék, aki bizonyos szervezetekbe beépülve vált ki globális változásokat bizonyos emberek életében – névtelenül – úgy, hogy az inkognitóját nem veszti el soha. Egy névtelen hős, egy írnok, a szavak szerelmese…

 
Versek…
 
Alig fertőződtem meg az írás művészetével és a gondolataim – érzelmeim lehető legpontosabb leközvetítésének igényével – új szerelem robbant az életembe: A versek szeretete. Halálpontosan emlékszem, hogy mikor írtam életem első versét. S ez azért érdekes, mert előtte kifejezetten utáltam a verseket, mivel ugye kötelezve voltunk a tanulásokra. De egyik téli estén otthon mosogattam mikor is a rádióból a Happy Gang nevű populáris terrorszervezet "Kérek egy kulcsot a szívedhez!"című dala szólt…de akkor már vagy negyedére 1 órán belül. Iszonyatosan idegesített. Annyira, hogy egy ponton azt mondtam: Elég! Ilyen vackot én is tudok írni! S, ha ezzel még pénzt is lehet keresni, egészen egyszerűen kivásárolom magam a gyerekkorom borzalmaiból. Szóval, leültem az asztalhoz és úgy, ahogy voltam vizes – mosószeres kézzel írtam egy verset. Életemben először. A versből, 2 hónap múlva dal lett, a dalból pedig 93’ egyik legnagyobb slágere. Itt indult be a gépezet, mikor rá kellett jönnöm, hogy értek valamihez végre én is. A kedvencem ebben az egész dalszövegíró "karrieremben" – ha nevezhetem így – az volt, mikor megírhattam a Kérek egy kulcsot a szívedhez című jó ízlés elleni merénylet paródia verzióját. Igazi eufórikus élmény volt és egyfajta igazságtételnek tekintettem. Aztán persze, írtam több ezer - 4028-ig számoltam anno - szerelmes verset, meg egy halom nem szerelmeset is. Folyamatosan értek különböző vélemények, kritikák, impulzusok, amik némileg torzítottak, változtattak a stílusomon. Éveken keresztül ugyanis az én fejemben az élt, hogy a vers, az csak ódon hangulatú, szépen megfogalmazott és egyfajta különleges atmoszférát létrehozni tudó művész megnyilvánulás lehet. Aztán pár éve ez a nézet megváltozott bennem. Régen elképzelni sem tudtam, hogy mondjuk, bármilyen obszcén vagy sértő kifejezések kerüljenek be a versekbe. Nem is tekintettem azokat igazi hagyományos értelemben vett verseknek, amikbe ilyen szavakkal találkoztam. Ez az óta megváltozott. Rá kellett jönnöm, hogy bizonyos érzelmek és hangulatok pontos kifejezését igenis megkönnyíthetik ezek a számomra eddig tabuknak hitt kifejezések használata. Egy ponton túl ugyanis a modern kor embere nem képes máshogy hitelesen éreztetni a haragot, a dühöt az elkeseredését. Legalábbis én ezt hiszem. Szóval, igen…talán kicsit megmérgezték a lelkemet, de azt gondolom, hogy ezzel csak többé váltam és finomodott ez által az önkifejezésem.
 
FankaDeli…
 
Azt hiszem, hogy olyan 5 – 6 éve járja át az életem a stílusa, a szókincse, az önkifejezése különböző módjai. Ő az a típusú előadó, aki a legnagyobb hatást tette a stílusomra. Azt hiszem, hogy az Álmodtam című dala volt a kegyelemdöfés igazán. A legjobban azt szeretem a dalaiban, hogy zavarba ejtően őszinték. Az egyik közös barátom mondta egyszer, hogy Őt azért hallgatja, mert olyan, mintha engem olvasna, engem pedig azért olvas, mert olyan mintha Őt hallgatná. Ez a hasonlat nagyon meghatott. Bár, az elmúlt évek alatt jócskán finomodott a stílusa s ennek a magyarázata azt hiszem, hogy lassan Ő is felnő és már családapaként más szempontok szerint írja a dalait, de még mindig nagyon magas színvonalúak. Sajnos hajlamos vagyok a túlhallgatására, mert miközben mennek a dalai, azt érzem, hogy mégsem vagyok akkora hülye, mint azt olyan sokan gondolják rólam, hisz itt egy Kecskeméti srác, aki ugyanolyan elveket vall, mint én. Ő nekem az igazolásom arra, hogy: Tessék, nem vagyok hülye! A kezdetek kezdetén Ő volt az, aki képes volt olyan dalokat írni, ami bár tele volt tűzdelve egy halom obszcenitással mégis, érezhető volt, hogy ezek nem a Mr. Basta féle öncélú és tökéletesen felesleges káromkodások, hanem sokkal inkább az adott történet hiteles elmesélése érdekében használt hangulatfokozó elemek. Ha meghallgatod, pontosan tudni fogod, hogy mikor lelkes, mikor elkeseredett, mikor dühös, mikor kiábrándult és, ami a legfontosabb, hogy miért. Szóval, a verseim drasztikus megváltozása Neki volt köszönhető. Segített megtalálnom önmagam. S míg élek hálás leszek ezért Neki…
 
Szerelem…
 
Nem sokszor adatott meg nekem, hogy átélhessem ezt az érzést. Ha azonban mégis bekövetkezett, általában csak nagyon – nagyon későn tudatosul bennem, hogy sikerült beleszeretnek valami agyatlan cicababába, aki vagy simán csak érzelmi analfabéta, vagy csak a hülye romantikus vígjátékokból lopott dumáival elhitette velem, hogy olyan, amilyenre vágyom. Egy kezemen meg tudom hányszor voltam szerelmes eddig, de amikor mindig, ott mindig meghalt a szívem egy darabja a végén. Ha szerelmes vagy, nem vagy eszednél, mert, ha eszednél vagy, nem vagy szerelmes – szoktam mondani. S ez nálam tökéletesen így igaz. Minden betűje. Képes vagyok bármit feláldozni az éppen átélt érzelmeim érdekében. Bármit? Mindent. Olyan vagyok, mint valami idióta érzelmi szenzor. Minden másodpercben azt méregetem, elemezgetem, hogy a szerelmem mi az, amit nem tart bennem megfelelőnek, min kell, hogy változtassak ahhoz, hogy ez a valami benne a lehető leghosszabb ideig életben maradjon. S ez szokta a vesztemet okozni. Kompletten felépített életeket áldoztam már fel ezért. Házat, kocsit, fél milliós fizetéseket. Sosem érdekelt a pénz, az anyagi dolgok akkor, amikor szerelmes voltam. Ez pedig az eddigi életem lehető legnagyobb hibája volt. S bár egyetlen kivétellel soha nem azért lett vége, mert nem voltam elég gazdag a szívem választottjához, az életemre mégis súlyosan rányomta a bélyegét az érzelmi biztonságom érdekében feláldozott és elveszített anyagi javak. A legszebb az egészben, hogy ilyen áldozatokat olyan emberekért hoztam általában, akik nem csak kérni nem kértek ilyesmit tőlem soha, de tulajdonképpen felfogni sem voltak képesek az érzelmeim vitathatatlanságát. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a legutolsó ilyen valaki, aki szerint nekünk teljesen más a "szeretet nyelvünk" mivel én, ugye úgy szeretek, hogy adok, Ő viszont azt szereti, hogy ha becsapják, kihasználják, átnéznek rajta, flegmák és bunkók vele hiszen, így legalább küzdhet valakiért. Szerinte ez a szerelem: Küzdelem egy bunkóval, aki soha még csak tévedésből sem viszonozza a rá áldozott figyelmességet. Istenem… Tényleg ekkora hülyék ma már a Nők, vagy én öregedtem meg ennyire?!
 
Barátnők…
 
Joggal merülhet fel a kérdés, hogy az előbbi fejezet nem a barátnőkről szólt?! Közel sem. Nyilván senki nem gondolja, komolyan, hogy csak azokkal a Nőkkel jártam eddig, akikbe szerelmes voltam. Ez elég paradox lenne. Nem, természetesen volt egy halom olyan barátnőm is, akikkel úgy jártam, hogy soha – egy pillanatig – sem voltam szerelmes beléjük. Akkor miért jártam velük, igaz?! Járni nem csak akkor járnak az emberek egymással, ha tombol a szerelem – a pasik legalábbis. Egy csomó barátnőm volt, pusztán azért mert szerelmesek lettek belém s nekem ez vagy kényelmes volt, mert mondjuk szexre volt szükségem, vagy pedig egészen egyszerűen nem tudtam elküldeni őket, nem tudtam úgymond kikosarazni – de fura ezt így leírni. Ilyenkor persze, belementem az adott kapcsolatba. Egyrészt ugye a szex miatt másrészt pedig – ami, még a hülye szexnél is fontosabb – az esély miatt arra, hogy időközben esetleg tényleg sikerül beleszeretnem az adott delikvensbe. Soha nem következett be ilyesmi sajnos. Tudjátok mégis, hogy mi az érdekes ebben?! Az, hogy ezekért a lányokért abszolút nem áldoztam fel semmit, hisz nem voltam beléjük szerelmes – sőt, olyan is volt, hogy Ők tartottak el engem – de mégis: Máig is velük vagyok a legjobb kapcsolatban az exeim közül. Ők azok, akik képesek voltak még a kapcsolatunk véget érése után is barátként tekinteni rám s nem valami ellenségre, akire az idejüket pocsékolták. Itt igazolódik életem egyik legnagyobb tévhite, hogy soha nem szabad a szerelemért komplett vagyonokat elhazardírozni.

 
Szex…
 
A testiség életem egy bizonyos korszakának a legmeghatározóbb tényezője volt. A libidóm olyan magas volt, hogy gyakorlatilag csillapíthatatlan volt az éhségem. Nem véletlenül volt, hogy minden további nélkül volt egyszerre akár 6 – 7 barátnőm is. Sosem csináltam ebből titkot, tudtak egymásról. A szex különben sem az a dolog, amiért úgy érzem, érdemes lenne hazudni. Az utóbbi időben az egészségem romlásával a szexuális szükségleteimmel együtt a szexuális teljesítményem is rohamos romlásnak indult. S ez az éveim múlásával nem éppen imponál az önbecsülésemnek. A legszebb az egészben, hogy pontosan tudom a káoszból kifelé vezető utam hiányát, de önmagam ismerve, azzal is tökéletesen tisztában vagyok, hogy ezt önmagamért valószínűleg sosem tenném. Csak valakiért. A sors fintora, hogy ha lesz is esetleg valakim, majd nagy valószínűleg épp az igazán silány szexuális teljesítményem miatt fog majd kidobni. A kör tehát bezárul: Paradox helyzet alakult ki. Olyan ez, mint a betegségem, az autoimmun tünet együttes. Szép lassan felzabál majd a saját életem…
 
Éva…
 
Lelkem orchideája, Éva az egyetlen biztos pont ebbe az életnek csúfolt képregényembe. Máig nem tudom, mit eszik rajtam – még csak Nutella sincs rajtam – vagy, hogy egyáltalán mit lát bennem, ami mellettem tartja, s a miatt fontosnak találja, hogy ne hagyjon magamra. Felfoghatatlan céljai és motivációi vannak velem kapcsolatosan. Az egyetlen olyan Nő, aki képes elfogadni feltétel nélkül, aki az összes baromságom ellenére is őszintén tudja csillogó szemekkel a szemembe nézve mondani, hogy hiányoztam és szeret engem. A bizonyítékot jelenti számomra, hogy az emberek jók s érdemes élni, érdemes folytatni, érdemes tovább küzdeni. Ha más miatt nem is, de egy ilyen csodálatos szeretetlény mosolyáért. Éva a legjobb barátom. Az a típus, akit bárhogyan is próbálnám leírni, nem tudnám, hogy érezhesd mi miatt is ennyire különleges. Egyetlen veszélye van csak a dolognak, hogy akit érdemesnek talál rá azt, szereti. Visszavonhatatlanul, ha beledöglesz is! Sőt, ha beledöglöttél is. Nem tudom, hogy miért csinálja, de az én életemet már több ízben is megmentette azzal, hogy belefojtott a szeretetébe…
 
Lakat – A titkok őrzője…
 
Írói álneveim legismertebbike. Sokáig a saját nevemen publikáltam a verseimet, a firkálmányaimat, csak egészen egyszerűen be kellett látnom, hogy nem vagyok annyira jó még, hogy állandóan dicséretekkel halmozzanak el. Elhalmoztak hát, egy halom kritikával, beszólással, cikizéssel. Elegem lett. Megszületett tehát Lakat – A titkok őrzője, aki nem csak, hogy versfabrikátor és rímrabló, de még titkokat is őriz. Mások titkait méghozzá! S ezt tessék annyira komolyan venni, hogy ha én most közkinccsé tenném, amiket az évek alatt megtudtam bizonyos személyekről, teljesen biztosan meghalnának páran a napvilágra került információk következményeként. Egyébként, magát a Lakat nevet, nem én találtam ki – kaptam. Jártam egy ideig a Petőfi Csarnokban egy amolyan önismereti pszicho dráma csoportba – Kapocs Team volt a nevük – ahol a környéken lézengő fiatalokat próbálták kedves, már – már gyermetegen ártatlan játékos módszerrel felelősségteljes felnőtté nevelni önkéntes szociális munkások, pszichológusok, terapeuták. Egyszer nagyon magam alatt voltam, betévedtem közéjük. Új voltam, azonnal kiszúrtak. Énekelni kezdtek nekem. Énekelni ember! Ott ült 16 – 17 vadidegen ember és kórusban nyomták a "Süt a nap, nehogy szomorú légy…" kezdetű dalt. Azonnal éreztem, hogy nem teljesen normálisak. Járni kezdtem közéjük. Elég gyorsan népszerű lettem. Már oda jártam vagy 1 éve mikor az egyik ilyen délutáni klubfoglalkozáson azt a játékot játszottuk, hogy most akkor mindenki nézi a másikat és utána egy papírra lerajzolja azt, ami elsőre eszébe jut róla. Mindenki mindenkiről. Aznap 11-en voltunk ott délután. Ebből kilencen egy lakatot rajzoltak miután rám néztek. A miértre mindenki ugyanazt a két dolgot válaszolta: Zárkózott és Megbízható. Így született meg Lakat – A titkok őrzője, amin a verseimet publikálom az óta is…
 
Sebezhetetlen Produkció…
 
Azt hiszem olyan 9 – 10 éve kezdtem el videók készítésével foglalkozni. Ez is egyfajta önkifejezési forma számomra. Mindig is lenyűgözött a mozgóképalkotás művészete. Már a különböző könnyűzenei videó klipekben is azt néztem, hogy mennyire van dinamikusan (hangra, dallamra) vágva és mindegyiket iszonyatosan gagyinak tartottam, ahol egy picike hibát is felfedeztem. Eleinte csak különböző külföldi oldalak tartalmait töltöttem le s vágtam újra, mert egészen egyszerűen akkoriban még nem álltak rendelkezésemre hazai anyagok. Ma már azonban ez lényegesebben profibban megy. Ami a hátránya ennek, hogy elképesztően időigényes és rengeteg munkával jár ez a fajta aprólékosság. 2002-ben megalkottam az azóta már hírhedtté vélt Sebezhetetlen logót. Ez tulajdonképpen egy harcművészeti szimulátor egyik karakterének a vállán lévő tetoválásának a reprodukciója. Tulajdonképpen tökéletesen véletlenül sikerült ilyenre s már azt hiszem, ha direkt szeretném, se sikerülne ilyenre. Pedig már elég sokan kérdezték, hogy csináltam. Nem tudom, a véletlen gyümölcse. Mára már annyira ismertté vált, hogy nem egyszer szólítottak le a táskámra – Éva által hímzett – Sebezhetetlen logó miatt. Legutóbb például azért igazoltattak az utcán, mert olyan ismerős volt nekik ez a logó. Aztán a beszélgetésünk közben kiderült, hogy "jah csak, mert fel vagyok iratkozva a csatornádra, leesett" . Aztán a BKV ellenőrök is ismerik, már mert tudják, hogy akinél ez a táska van, na, az nem szokott soha jegyet venni és még csak megbüntetni sem hagyja magát. Szóval, volt már olyan, hogy közeledett felém a karszalagját bőszen feltuszkoló ellenőr, de mikor a táskámon meglátta a jelet, a kollégája segítségét kérte, mert emlékezett rá, hogy erről már meséltek valamit neki a többiek. Aztán a kollégája lebeszélte arról, hogy megkísérelje a nevetségessé válását…
 
Hát, azt hiszem…ennyi!
Tudnék még írni bőven, de nem hiszem, hogy értelme lenne.
35 éves lettem…
…lassan felnövök.
:)

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés