Lakat: A titkok őrzője
2014. 12. 21.
Sebezhetetlen - Tükörbumeráng III. - Karácsony
"Sok az olyan ember, aki azt képzeli, hogy amit tapasztal, azt meg is érti."
(Johann Wolfgang von Goethe)
 
Karácsony van közeledőben. Engem mindig is érdekeltek bizonyos szavak eredete. Maga az a magyarázat, hogy bizonyos szavaink miért azt jelentik, amikre használjuk őket. Ez abból fakadhat, hogy szeretem tudni, mit beszélek vagy írok. Így volt ez a Karácsony szó kapcsán is. Ennek a szónak a kialakulásának több lehetséges verziója is létezik. Az eddig tudományosan leghitelesebben alátámasztott ezek közül, hogy a latin: incarnatio (megtestesülés) szóból ered, mivel ugye ezeken a napokon Isten emberi testben történő megtestesülését ünnepeljük. Illetve azok, akik vallásosak. Na, ez nálam ugyanis külön fejezetet jelent. Nagyon sajátos viszonyom van a társadalom által ránk – nem vallást gyakorlókra – erőltetett vallási ünnepekkel. S, hogy miért írom, hogy ránk erőltetett?! Egyszerű! Csak gondolja végig mindenki, hogy karácsonykor minden megváltozik. A boltok hamarabb zárnak be, a tömegközlekedési járatok ritkábbá válnak és a legtöbb esetben este 10 után még a fővárosban se nagyon van esélyed bárhova eljutnod tömegközlekedéssel…MERT karácsony van. A társadalom mesterségesen erőlteti Rád, hogy de, Te márpedig karácsonyt fogsz ünnepelni – nem hagyunk más választást Neked ugyanis! S ez bizony így van. Bár, az sem kizárt, hogy én azért látom ezt így, mert nincs családom, nincs, kivel karácsonyozzak s így engem ezek a periódusok sokkal érzékenyebben érintenek. Egyébként, én már ott elakadok, hogy egy vallási ünnepet miért ünnepelnek a nem vallásosak?! Erre jön általában a válasz, hogy mert ez nem csak vallási ünnep. Oké, akkor egy vallási ünnep miatt miért zár be minden s miért zárnak el hermetikusan minden egyedülállót az alap szükségletektől. S itt nem a TV-re gondolok. Erre meg én adok választ magamnak: Nyilván azért mert több vallásos ember – de legalábbis ilyenkor nem dolgozni akaró – ember van köztünk, mint az ellenkező csapatba tartozók. S itt ért véget is a karácsonyi paradoxonok felsorolása már.

A karácsonyfa alatt sok drága ajándék,
Az öröm kiváltása, most egyetemes szándék.
 
A karácsonynál maradva, mindig nagyon izgalmasan szoktak telni az év utolsó hónapjai számomra. Akkor is, ha nem nagyon van (vagy volt eddig) családom, akikkel ünnepelhetnék bármit is. Tavaly például már November közepén mindenkinek el volt készítve vagy be volt szerezve az ajándéka. Sőt, még be is volt csomagolva, ami nekem gyakran megugorhatatlanul magas feladat. Szóval, gyakorlatilag végig röhögtem a November utolsó negyedét és a December felét azokon, akik kétségbeesve taposták agyon egymást különböző plázákban, hogy pénzzel fejezhessék ki valamelyik családtagjuknak, hogy egyszer az évben, tulajdonképpen Ők mennyire is szeretik őt. S ez egészen ez év Decemberéig mindig így volt. Most azonban December 17.-én még nem, hogy semmim nem volt kész, de még csak ötletem sem volt, hogy kit mivel lepjek meg. Sehol semmi, totális kékhalál. Már épp kezdtem kétségbe esni, mikor egyik reggel felébredtem és, mintha egy csapot nyitottak volna ki bennem: Ömlöttek az ötletek. Annyira, hogy a felét ki is kellett húznom a listáról, mert a már becsomagoltak is 9 kilót nyomtak. (Találtam itt egy szobamérleget s valami fura ötlettől vezérelve, gondoltam rápakolom a becsomagolt dolgokat…csak kíváncsiságból: 9,7 Kg.-ot mutatott a mérleg.) Apropó csomagolás! Nem tudom, ki találta ezt ki, de szívesen elbeszélgetnék vele egy sötét sikátorban. Nem tudok csomagolni. De egyáltalán nem, egy kicsit se. Ma már viszont nem úgy van, mint régen, mint mondjuk a vidéki kisboltokban, hogy ahol veszed, teljesen készségesen be is csomagolják Neked! Sőt, még arra is figyeltek annak idején, hogy szép legyen és ízléses. Ma már nincs ilyen. Nem, hogy be nem csomagolják – mer’ nincsen rá idejük azé’ – hanem, még csak a termék dobozát se kaphatod meg. Fogjad meg a kezeddel, pakoljad bele a kosaradba, úgy ahogy levetted a polcról, aztán vegyél már még 1500.-ért csomagolópapírt és otthon a kezeddel csomagoljad be! Oké, szép gesztus, hogy legalább a csomagolás legyen már saját kétkezi munka, de én nem tudok csomagolni. Mennyire nem tudok?! Volt olyan, hogy 3 órán át csak "csomagoltam" ugyanazt az egy tárgyat! Mikorra sikerült és örömittasan csodáltam a kemény munkám gyümölcsét olyan 7 másodpercig bírta. Megmozdítottam és szétrobbant az egész. Szóval, kemény csatákat vívok jó esetben is csak pár másodpercig fontos dolgokért. Az ajándékozást fontos dolognak tartom egyébként. Viszont nem az illemajándékozást. Karácsonykor nem kunszt valakinek ajándékot adni, hiszen pontosan tudja, hogy mi következik. Oké, azt nem, hogy mit is kap, de tudja, hogy kapni fog. Éppen emiatt a karácsonyi ajándékozást nem igazán tartom nagyra. Ha év közben történik azonban, mindenfajta aktualitás nélkül, spontán, szeretetből – na, az meglepetés! S az ilyeneket imádom! Volt úgy, hogy a munkahelyemen az ebédszünetben kimentem a boltba és minden kolléganőmnek vettem egy tábla csokit. Nem azért mert hú, de gazdag vagyok vagy, mert jó arc, simán, csak mert szerettem látni a meghatottságukat, a spontán örömöt. Nem nagyon értették: "Nincs még születésnapom! Jééé, már Nőnap van?! Névnapod van Ákos?!" Imádtam! De a legjobban nem is ezt szerettem. Még ezeknél is katartikusabb élmény volt, mikor pasikkal csináltam ezt. Ők nem csokit kaptak hanem, mondjuk csapatonként 1 – 1 üveg bort, de megdöbbentő volt, hogy mennyire nem értették mi bajom. Sőt, elindult még egy pletyka is, hogy lehet, hogy meleg vagyok. Innen üzenném az egykori kollégáknak, mert tudom, hogy olvasnak: Nem. Ákos nem meleg! Komolyan! Hát, mondom! Tényleg! Tök hideg vagyok! Tudok hozni igazolást, meg minden… Szóval, adni sokkal jobban szeretek, mint kapni. Persze, örülök neki, ha valaki gondol rám, de szerintem annál nincs jobb, ha valaki arcára az a mosoly kerül, amit annak tudata okoz, amikor tudatosul benne: Igen, nem felejtettelek el! Gondoltam Rád! A karácsony tehát – számomra – az adásról szól. Nem, ennek nincs köze a kereskedelmi TV-s múltamhoz. Az adás, az ajándékozás a fontos, nem a kapás, nem a horgászat! : )
 
Persze örömet s meglepetést okozni jó dolog,
De az év többi napján a szívünk hol kódorog?!
 
Négy fajta karácsonyt éltem át eddig. Négy félét. Szerencsére – vagy sajnos – elég komoly időeltérésekkel egymás után. Az elsőt több mint 10 éven át éltem át és bizony kísért az óta is. Karácsony a szüleimmel. Most, mielőtt ebbe a sorba belekezdtem volna komolyan elgondolkoztam és még egy teát is megittam közben, hogy mi volt bennük a legjobb rész. Azt hiszem…azt hiszem, a vége.  Otthon a karácsony, mindig nagyon autentikusan kezdődött. Tényleg, mint egy teljesen normális családban. Volt karácsonyfa, voltak ajándékok és voltak jó kaják – látszólag. Apám kiment reggel és kivágott egy fenyőfát az erőben. Mivel ugye egy temető kellős közepén laktunk, nem kellett sokat keresgélnie. Lopott karácsonyfánk volt. S igen, volt olyan, hogy közvetlenül a fejfa mellől baltázta ki az adott delikvenst. Belefaragta a talpba, majd anyám feldíszítette. Mindig anyám, és mindig csakis anyám! A közelébe se mehettem soha. Miért nem?! Azért nem mert nyilvánvalóan én egy hülye ügyetlen gyerek vagyok, és úgyis eltörném a díszeket, vagy megdézsmálnám a szaloncukrot. Szóval, végignéztem, ahogy anyám feldíszíti a fát, úgy ahogy Ő szeretné. Átlagosan 3 – 4 díszt tört el karácsonyonként. Pocséklás azonban nem volt: a törött díszek ugyanúgy visszakerültek a fára, akkor is, ha tényleg csak egy csonk maradt belőlük, amik inkább balesetveszélyesek voltak, mint szépek. A fadíszítés után volt ünnepi vacsora. Ez általában mindig anyám iszonyatosan elsózott húslevese volt. Csak két választás volt: Elsózta vagy, nem sózta el, de akkor nem volt megfőzve rendesen. Húsleves után volt bejgli. Anyám tudott sütni – ez vitathatatlan erénye volt. Szóval, megkaptam a szokásos 2 bejglimet és mindenki boldog volt. Kettőt! Nem egyet, nem hármat: Kettőt! Nem azért mert ennyi jutott, inkább mert ennyit érdemeltem – szerinte. Ajándékozás nem volt. Éveken keresztül. Anyám és apám ilyenkor meglepték egymást valami drága itallal – sőt, lehet olyankor még szexeltek is – de én rendszerint nem kaptam semmit. Illetve, de! Nem akarok hazudni: Aznap általában nem vertek meg. Komolyan! S láttam rajtuk, hogy ezt Ők borzasztóan értékes ajándéknak tekintik - maguktól! S én magam is annak tartottam ezt. Néha azonban különböző porszemek kerültek a gépezetbe. Ilyen volt mikor például váratlanul betoppant a nagyi és ajándékot hozott nekem. Nekem! Ez meglehetősen zavarta a szüleimet. Kényszeresen kezdték játszani a "Mi amúgy tök jó szülők vagyunk" szerepüket. Egyből elkezdtek repkedni a szájukból a kisfiam-ok, a légy szíves-ek, a kérlek-ek. Nevetséges volt. Szinte belehaltak minden pillanatban. Alig várták, hogy a nagyi távozzon. Én nem. Én legalább ilyenkor embernek éreztem magam. Ha ajándékot kaptam, az természetesen nem volt az enyém. Ha édesség volt, azt anyám elvette és másnap vagy még aznap este, vitte a legjobb barátnője kisfiának. Istenem, de utáltam szegény fiút, pedig nem is tehetett róla. Ha esetleg nem csak édességet hozott a nagyi Jézuskája hanem, mondjuk valami játékot is, akkor…akkor, ahogy már írtam. Aztán egyszer mindezt elmeséltem a nagyinak bőgve egyszer, mikor nála voltam pénzt kölcsönkérni anyámnak. Megjegyezte. A következő karácsonykor viccesen, játékosan, de gyakorlatilag kiprovokálta, hogy a szeme láttára egyem meg az édességet, amit Tőle kaptam. Máig is emlékszem anyám arcára…minden falatom fizikai fájdalmat okozott neki. Na, akkor szűntette meg a karácsonyi verés moratóriumot. A következő a sorban: A hajléktalanszállói karácsony. Ez életem egy olyan szakaszára mutat, ami bár nem tartott sokáig s nem is vagyok rá büszke, de tagadhatatlanul meghatározó állomása a személyiségfejlődésemnek. Szerencsére csak mindössze egyetlen karácsonyt kellett átélnem ilyen körülmények között, de az meghatározó élmény volt elhihetitek. Szolnokon, a Tószegi úton, a várostól biztonságos távolságban van egy nagyon lepusztult hajléktalanszálló. Ha elmennél mellette kocsival, azt hinnéd, hogy valami marhatelep. S igen, az. Nem csak a szó átvitt értelmében. Tényleg az volt mielőtt hajléktalanszálló lett belőle. Az ottani karácsony nagyon egyszerű és puritán. Talán ma már nem is annyira, de akkoriban még az volt. Karácsonyfa természetesen nem volt. Volt viszont ünnepi vacsora! Értsd: Egy narancs. Sőt, jöttek hozzánk prédikátorok és nagyon keményen dolgoztak azon, hogy mi szerencsétlenek találjunk rá az Úrra. Kinevette őket a többség és hozzám irányították a csapatukat. Úr volt a becenevem. Egyfajta gúnynév, mert nem mentem a többi szerencsétlennel közértekbe lopni, mert nem ittam alkoholt, nem szívtam ragasztót és soha nem volt nálam cigi. Viszont én töltöttem a fürdőszobában a legtöbb egy főre jutó időt és rendszeresen kipancsoltam a meleg vizet azok elől, akik bár tisztálkodni épp nem akartak, de kellett volna a kávéjukba. Jöttek hozzám ezek a hittérítők és nagyon sajnáltak…én meg őket. Nagyon gyorsan letettek a lelkem megmentéséről, mikor nekik szegeztem 1 – 2 olyan kérdésemet, hogy "Ha ugye Isten a mindenható, aki mindent lát, mindent hal, mindent tud, akkor mégis, hogy adhat szabad akaratot egy ön és közveszélyes fajnak, mint az ember, hmm?! Ez az egész vallásos maszlag el van rontva! Ez hanyag munka, mondják meg a főnöküknek!" – már sem hitték, hogy tudnának rajtam segíteni, viszont nem egy elkérte a mail címemet és van, akivel a mai napig levelezek. Nem, nem a főnökükről. Az ünnepi vacsora után ünnepi agymosás volt a desszert, amikor is vagy a szállóvezető vagy annak a szeretője – aki később "valahogy" maga is szállóvezető lett – beszédet mondott, amiben arról szónokolt 25 – 30 tökéletesen részeg és már félig bóbiskoló alkoholistának, hogy Ők tulajdonképpen értékes emberek és nem lesz ez a helyzet ám mindig így, mert előbb – utóbb vissza fognak tudni alkalmazkodni a társadalom hasznos rétegébe. Volt, aki annyira horkolt, hogy hangosabban csinálta, mint aki a szöveget olvasta fel. A vége az lett, hogy a felénél abbahagyta és a kis szöveget az asztalomra tette, hogy ha esetleg érdekel a folytatása, olvassam végig magam – gondolom derogálónak tartotta, hogy csak nekem egyedül olvassa tovább. A vezetőség ilyenkor általában kegyet gyakorolt és engedékenyebb lett. Például nem csak este 10-ig nézhettem a TV-t hanem, (kapaszkodjatok!) fél 11-ig! Elképesztő! Fél órával több ideig nézhettem TV-t, mert Karácsony volt. Alig vártam, hogy reggel legyen… A harmadiknak: A magányos karácsony nevet adtam.  Zseniálisan éles elmémnek köszönhetően azért, mert egyedül töltöttem ezeket a karácsonyokat. Ezekről fogok a legkevesebbet írni, mert nem igazán van róluk mit. Ilyenkor általában egyedül kuksoltam a 4 fal között és miután órákon át sajnáltattam magam, bánatomat buta vígjátékok bámulásába vagy hülye videó játékokba fojtottam. A dolog pikantériája az volt, hogy ajándékozni ekkor is ajándékoztam, tehát készítettem ajándékokat és költöttem is rájuk, de nem igazán számítottak arra, hogy meglepem őket, akik kapták az ajándékokat. S bár a spontán örömük – ha kínos is volt – örömet okozott, de mikor arra eszméltem, hogy a szeretet ünnepén egyedül gubbasztok egy az arcomba világító monitorral, akkor azért elég nagy lúzernek éreztem magam. Pedig lehet, hogy nem is tehettem róla tulajdonképpen… A bejegyzés végére: Életem eddigi legszebb karácsonya maradt. Akik egy kicsit ismernek, talán már tudják is: Évához kötődik ez az emlékem. Lelkem orchideája olyan karácsonyt kanyarított nekem, amiről még most is csak elcsukló hangon tudok megnyilvánulni. Máig is egyfajta álomképként él bennem, azaz este. Annyira tökéletes és szeretetteljes volt, hogy addig én ilyesmit csak buta amerikai romantikus vígjátékokban láttam. Azt hiszem egész gyerekkoromban valami ilyesmit vártam…csak nem Tőle hanem, a saját szüleimtől. Az egész lakást fenyőillattal keveredett fahéj illat járta át. Volt karácsonyfa s a karácsonyfa alatt voltak ajándékok: Nekem! Értitek?! Találtam egy olyan karácsonyfát, ami alatt az ajándékok az enyémek voltak, nekem készültek! Igaziból és haza is vihettem őket! Katartikus élmény volt! Végre értelmet nyert és karnyújtásnyi közelségben volt érezhető az a jelenség, azaz élmény, amit eddig csak messziről bámultam irigyen, illatok és ízek nélkül. Fontossá váltam valaki számára. Végre kiérdemeltem! Végre valaki nekem készített ajándékot, valaki nekem készült és akart örömet okozni. Sok, nagyon sok dolgot köszönhetek ennek az embernek, de azt hiszem ekkor kezdtem megérteni az általa oly sokszor emlegetett szeretetkommunikáció működési elvét. Eleinte nagyon idegennek éreztem ezt a Gandhi filozófiát, de kétséget kizáróan működik. S itt kezdtem el megérteni az Ő tanítási metodikájának a működési elvét. Nem utasításokat osztogat és filmekből lopott dumákkal oltogat, hanem megmutatja a helyes utat: Önmagán! Jó példát mutat s a jó példák után az eredmények már magukért beszélnek. Nincs kérdés. Ma már nem azért nem állok bosszút a sérelmeimért, mert nem vágyom rá, vagy nem azért nem teszek meg bizonyos, hogy is fogalmazzak…nem túl etikus…dolgokat, mert nem lennék rá képes. Ma már azért választom én is inkább a szeretetet, mert hitelesen volt képes meggyőzni ennek hasznáról és értékéről valaki, aki ezt alkalmazza s alkalmazta – Rajtam! Mi lenne hatásosabb és hitelesebb, mint mikor egy gyógyult beteg foglal állást a saját gyógyulását elősegítő módszer mellett?! Semmi szerintem. Szóval, azon az estén nem csak néhány becsomagolt tárgyi ajándékot kaptam, hanem egy új világszemléletet is ölelésekbe csomagolva. Ennek pedig a hatása az lett, hogy attól fogva ehhez az élményhez mérem magam is és az általam kiváltani szánt élményeket is!
 
Az idei karácsony még előttünk van, de már most megragadom az alkalmat, hogy mindenkinek, aki az évben kíváncsi volt rám, Sikerekben…egészségben és valóra vált álmokban gazdag, boldog karácsonyt kívánjak! A két ünnep között még készülök egy bejegyzéssel, de nem tudom mennyire lesz rá időm, szóval nem ígérem 100%-ra. Körbe vesz ugyanis most valami különleges atmoszféra, amiben emberek kezdtek kedvelni és szeretni engem. Igyekszem méltóvá válni a belém fektetett bizalmukra.
 
Szóval, még egyszer: Boldog Karácsonyt Nektek!
 
 
Lakat – A miértek karácsonya…
 
Lassan végéhez ér a jelenlegi évünk,
S a megtett útra néha visszanézünk…
Mert van úgy, hogy néha emlékezni kell,
S van, hogy amit szeretsz, más lekicsinyel.
 
Az érték mindenkinek mást jelent ma már,
És az életünk hiába is engedékeny tanár.
Mostanra elromlani látszanak a szavak,
Az ilyesmik viszont csak engem nyomasztanak.
 
S, ahogy egy rab a kezét nyújtja át a rácson,
Úgy könyörög értékért ma már a karácsony.
Belőle is mostanra egy hatásvadász hír lett,
És ma már nem híres, inkább csak hírhedt.
 
A szeretet ünnepe már nem az, ami régen,
S bár én az ódon értékeket védem…
Valahogy mégsem érzem már az erőt magamban,
Bár a fél város itt liheg most is a nyakamban…
 
Persze örömet s meglepetést okozni jó dolog,
De az év többi napján a szívünk hol kódorog?!
Az oké, hogy ajándék, az oké, hogy gyertyafény,
De miért csak most tudsz túl lenni a magadén?!
 
Miért nem számít, az év többi napján senki más,
Miért nem hagyod, hogy tényleg másokat is láss?!
Miért, csak ekkor tudsz figyelni más emberre,
S tényleg egy vallási ünnep emlékeztet erre?!
 
Ahhoz, hogy szerethess, nem szenteste kell,
S míg egy embertársad is az apróért esdekel,
Addig ők hiába is foglalják imába a nevedet,
Addig fogalmad sincs róla, mi is a szeretet!
 
De miért lettünk mostanra ennyire önzők,
Miért lettek fontosabbak a pohárköszöntők?!
Miért az aranyhoz mérünk ma már mindent,
S miért nem egymásban keressük az Istent?!
 
Kérdezlek téged, pedig ismerem a választ,
A mai kor gyermeke inkább iPhone-t választ.
Divatjamúlt, nem épp trendi dolgok ezek,
S tudom, hogy ezzel most megőrjítelek.
 
Pedig a szeretet az nem a karácsony záloga,
Sőt, a karácsony az, ami a szeretést visz oda!
Persze, fordítva értelmez néha teljesen a tömeg,
Szóval, mindezt úgy tűnik rosszul tudtad öreg!
 
A szeretethez nem hülye vallási ünnepek kellenek,
Csak annyi, hogy a fajtársaid tényleg érdekeljenek.
S, ahhoz, hogy a lelki békédet ténylegesen elnyerd
Ne a ruhát lásd csupán, hanem az embert!
 
- lakat -


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés