Lakat: A titkok őrzője
2015. 05. 23.
Sebezhetetlen - Requiem (2015)

Lehet, most még leszarod, lehet, most még kinevetsz,
De nem lesz finomkodás: A végeredmény kibelez…

 
Néhány perccel múlt hajnal 4 óra. Korábban felébredtem, mint bármikor hétköznap, amikor munkába megyek. Tulajdonképpen nem is ébredés volt ez, inkább felriadtam. Már megint jó régen írtam naplót. Az ember a legalapvetőbb lelki szükségleteit is simán elhanyagolja, amikor önmagát boldognak hiszi. Aztán történik valami. Az igazság. Felriasztja egyik hajnalon…
 
Én azt kívánom Neked, hogy érezhesd majd egyszer,
Hogy a szerelem méreg, de mégse kell ellenszer…
 
Néhány napja az egyik kereskedelmi csatornán érdekes interjút láttam Varnus Xavérral. Ijesztően okos az ember. Kétszer találkoztam vele életem során, s mindkettő elég meghatározó élmény volt számomra. Xavér a régi vágású, klasszikus sztárok egyike. Aki nem azért ad interjút, hogy megmutassa magát – mint manapság szokássá vált – hanem mert mondanivalója van. Nem üres fecsegés, hanem olyan magvak, amik egy magamfajta lelki táptalajába hullva gyökeret ereszt az elmében. Az összes nagy divat pszichológus, meg lélekmentő író elbújhat mellette. Az összes Csernus, Müller Péter, Balog Béla…mindegyik. Szóval, az interjú… Sok dolgot megértettem belőle magamról. Pontosabban arról, hogy a körülöttem lévő emberek mit és, hogy látnak velem kapcsolatban. Olykor például mikor belefutok 1 – 2 olyan Nőbe, akik azt beszélik be maguknak, akik tulajdonképpen azzal csapják be magukat, hogy „szeretnek” engem a végén mindig rájövök, hogy tulajdonképpen Ők nem engem szerettek. Ők azt szerették, ahogy én szeretem őket. AHOGYAN teszem, s nem azt, amit teszek. Azt fel sem fogták tulajdonképpen. Soha nem vettem komolyan az értékrendbeli különbségeket. Azt gondolom, hogy a felnőttek világában ez nem lehet valós akadály. Egyszerűen kizárt. Ha két felnőtt ember ismeri egymást és azért szeretik egymást, mert ismerik akkor ennek nincs létjogosultsága köztük. Nem lehet. Egymás iránt táplált érzelmei kölcsönösen kizárják ezt. Már, ha tényleg egymás iránt táplálnak érzelmeket… Rengeteg olyan párom volt már, akikkel különbözött az értékrendünk – sőt, tulajdonképpen, eddig csak ilyen volt – de sosem ez volt a váló ok. Soha nem emiatt ment tönkre a kapcsolatunk – mint most. (Ilyenkor átfut az agyamon egy ijesztő gondolat, hogy a sok „agyatlan ribanc” érzelmileg sokkal érettebb volt akkor, mint a mostani „párom” ?! S én mondom Nektek, nem akarok erre választ kapni. Pedig fogok…) A párkapcsolat kezdetén az ember hajlamossá válik elkövetni a legalapvetőbb és a legsúlyosabb hibát: Elveszti a józanságát. Projektáll mindent cserébe. A józanság helyett. Azt hiszi, hogy Ő az igazi, eddig soha nem érezte magát ennyire szeretve, ennyire boldognak. Kivetíti a partnerre azokat a tulajdonságokat, amiket elvár Tőle. Így működik a szerelem. Tulajdonképpen ez maga a szerelem. Oké, létezik egy feniletilamin nevű ingerületátvivő anyag, aminek az a dolga, hogy elnyomja az érzékelő receptorainkat ebben az időszakban, de én világ életemben küzdöttem ez ellen – a természet ellen – sok eszem van, mi?! Szóval, ha nagyon szigorúan nézzük, akkor a szerelem tulajdonképpen egyfajta vakság: Ez az anyag ugyanis eltompítja a partner hibáit – ezért látjuk Őt mindenkinél szebbnek és jobbnak. Azért szokták azt mondani, hogy egy párkapcsolat választóvize 7 év után következik be. Akkorra ürül ki ugyanis ez az anyag az ember szervezetéből abban a koncentrátumba, amiben felhalmozódott. Szóval, ha 7 év után mikor egyik reggel felébredsz, és még mindig szereted, hogy az fekszik melletted, aki 7 évvel ez előtt, akkor jól választottál. Az esetek több mint 88%-ában azonban ez a folyamat sokkal gyorsabban végbe megy. Hetek vagy akár hónapokon belül. Na, de ne egy ilyen anyagra fogjunk mindent, mert korántsem az a felelős a léte vagy hiánya miatt meghozott döntéseinkért. Az értékrendbeli különbségeket egyébként azért nem vettem eddig komolyan, mert olyan párjaim voltak, akikkel mindezt nem kellett komolyan vegyem. Egészen egyszerűen nem jelentett ez a jelenség problémát: Nem akadályozott meg minket semmiben. Elég volt az elején tisztázni, hogy mi köztünk a különbség és megjegyeztük. Attól fogva ezt szem előtt tartottuk, minden egymással kapcsolatos döntésünk meghozatalánál. S épp erről jutott eszembe egy Jung idézet: „Olykor nem tudjuk értékelni a már a legalapvetőbb dolgokat sem. Míg azoktól meg nem fosztanak minket…” Amikor felköltöztem a fővárosba 2007-ben, együtt jártam egy epidemiológus lánnyal. Nagyon jól megvoltunk, szerettük egymást. 3 év alatt teremtettem meg mindent, amiért fél életeket gürcölnek végig az emberek. Aztán megcsalt s mindezt elvette tőlem. A dolog pikantériája, hogy tulajdonképpen az exével csalt meg…úgy, hogy Ő még rám is támadt. Gyűlölöm az erőszakot, de ott akkor nagyon megvertem szegény gyereket. Az összes fájdalmamat és elkeseredésemet kiadtam rajta. Aztán szépen kihívtam neki a mentőket, magamnak a rendőröket. Őt a mentők vitték el, engem a rendőrök. Akkor ott töltöttem 4 órát egy fogdában. Azóta se, de az nagyon meghatározott élmény lett számomra. Mintha kezem – lábam levágták volna és rám parancsoltak volna, hogy tartsam vissza a lélegzetem. Iszonyatos volt. Elvették a szabadságom. Akkor tudatosult bennem tulajdonképpen, az addig csak a hírekben hallott „szabadságvesztés” fogalma. Azt a 4 órát alig bírtam ki, képtelen lennék ilyen közegbe tölteni hónapokat vagy éveket. Éppen emiatt is döntöttem úgy, hogy szakítok a múltammal és igyekszem a lehető leginkább elkerülni, hogy valaha is ilyen szituációba kerülhessek, akár 1 percre is. S bár 4 óra után – miután lenyugodtam, ahogy a rendőrök nevezték – kiengedtek, de utána már még a levegőnek is más íze volt. A legalapvetőbb dolgok is borzasztóan fontossá és érdekessé váltak. Hallani kezdtem a madarak énekét, figyelni kezdtem a város színeire, egyáltalán a környezetemre s a környezetemben tartózkodó emberekre. Nem csak a szavaikra, a tartalmukra is, az üzenetükre. Azt hiszem innen ered az, hogy eléggé elemző gondolkozású ember lett belőlem. Sok mindent vesztettem már el mióta élek. - nem csak ezen a 4 órás kiruccanás alatt - de mindközül, amit elvesztettem, az eszemet sajnálom a legjobban…
 
 
Ismernek is vagy csak pénzt adnak a szüleid?!
Akik értik miről beszélek: A szívüket követik…
 
Egyik nap elkezdtem összeszámolni, hány barátnőm is volt eddig. Hát, sokkal kevesebb, mint azt a legtöbben gondolják rólam. Barátnő alatt azt értem, hogy aki fel is, mert vállalni a családja előtt, aki be is, mert mutatni nekik. Ez számomra mindig egy borzasztóan fontos és komolyan vett aktus a párkapcsolatban. Az esetek többségében – így visszagondolva – az derült ki, hogy tök feleslegesen izgultam és készültem fel az adott eseményre, mert a család vagy automatikusan hozományvadásznak könyvelt el, vagy pedig épp az ellenkezőjének és azt hitték, hogy majd én leszek a gazdag lovag, aki megszabadítja őket a több éven át felhalmozott különböző hiteladósságuktól. Egyik sem tetszett. Az ilyen bemutatásos ebédek, vacsorák vagy egyáltalán bármik, tulajdonképpen olyanok, mint az állásinterjúk. Oda kell menned és meg kell győznöd pár embert arról, hogy Te tulajdonképpen jó ember vagy, nem akarod ellopni Tőlük a család szeme fényét és különben is, annál jobb dolog még nem is történt velük, mint ahogy megismertek Téged! Legbelül minden Férfi tudja, hogy ezt a látszatot kell kelteniük, különben nem kapják meg a család áldását. Ez engem úgy az első kettő után már egyáltalán nem érdekelt. Annyira nem, hogy azt kezdtem észrevenni, hogy Ők tulajdonképpen jobban izgulnak, mint én. Én inkább önmagam adom. Akkor is, ha hazudok. Erre egyből két ok miatt is szükség szokott lenni. Az első, hogy a család egészen egyszerűen nem áll olyan szellemi szinten, hogy képes legyenek felfogni a dolgaimat. A másik, pedig ha teljesen felkészületlenül ér az ilyen család bemutatás. Amikor egyszerűen csak belecsöppenek. De most maradjunk az elsőnél, mert abból van a legtöbb. Sok ilyen van. Ilyenkor nem akarom sem őket kínos helyzetbe hozni azzal, hogy elárasztom őket egy csomó olyan dologgal, amiről ha esetleg hallottak volna is, se értették, hogy mi. Másrészt meg magam sem akarom fárasztani azzal, hogy minden rohadt szavamat külön definiálnom kelljen. Nem tudok a saját kényelmes szókincsem nélkül létezni ugyanis. Persze, le lehet butítani a mondanivalómat, de nagyon gyorsan, nagyon fárasztó tud lenni. Nem szokott türelmem lenni az ilyesmihez. Szóval, nem mondom egy bányász családnak, hogy kommunikációs szakértő vagyok, hanem azt mondom, hogy asztalos, vagy bármi, amit értenek. Aztán majd idővel, ha jobban megismerem az erőviszonyokat, ha jobban megismernek engem, az igazságot is megkapják. Nem fosztom meg őket ettől, csak későbbre halasztom az élményt. Ez a fajta taktika többszőrösen bizonyított, működő eljárás. Nekünk – udvarlóknak – ugyanis csak egy esélyünk van! Első benyomást nem tehet az ember kétszer! S ezen a legelső műsorban, azt kell kapnia a közönségnek, amit kapni akar – akkor is, ha az nem igaz. Ezért nézik egy rengetegen a Győzike Show-t vagy az Éjjel Nappal Budapestet…tudják, hogy nem igaz, mégis nézik, mert szórakoztatja őket. Aztán, ha egy értelmiségi közegben találják magukat, ahol az ilyeneket nézőket kinevetik, mert ezek szánalmasan igénytelen nézői igényeket látnak el, akkor Ő is nagyban szidja és becsméreli a műsort meg a nézőit is. Látjátok milyen egyszerű?! A különbség csak annyi, hogy én vállalom, hogy hazudok néha – míg az emberek többsége ezt kikéri magának. De kérdem én: Kiben bíznál meg inkább?! Egy olyanba, aki azt állítja, hogy Ő sosem hazudik, vagy egy magamfajtába, aki meg azt, hogy igen, Ő hazudik néha?! Nem kell válaszolnod…már megtetted azzal, hogy itt jársz az olvasásban! Na, de vissza az értékrendbeli különbségekhez… Lehet, hogy én kezelem nagyon sajátos módon a családba való beilleszkedést, de arra nagyon szoktam figyelni, hogy sosem játszom szerepet! Ha épp mondjuk utcaseprőnek hazudom magam, akkor sem kezdek minden 2. mondatot káromkodással – ahogy egy utcaseprőnek illene. Nem. Azt nagyon fontosnak tartom, hogy a személyiségünk valódi maradjon, és nagyon határozottan legyen jelen. A személyiség okoz élményt ugyanis…nem annak ténye, hogy én utcaseprő vagyok. Szóval, általában jól sikerültek az első találkozások a párjaim családjaival. Ha minden jól megy, akkor a család ilyen szinten is marad. Nem távolodnak el, nem leszek elfelejtve, de nem is másznak a nyakunkra, nem kontárkodnak bele a kapcsolatunkba a párommal. Az elsőben még – szerencsére – nem volt részem. A másodikban már több alkalommal is. Hallottatok már az anyós elméletről?! Egy elmélet, mi szerint az anyós olyan lesz, amilyenné neveli a kislánya párja. Nem én találtam ki, anyósok nyilatkozták. Az első ilyen incidensem még nagyon éretlen korszakomban ért, alig voltam 20 éves. Az adott leányzó anyukája, szinte együtt élt, együtt lüktetett a mi kapcsolatunkkal. A családba kerülésem pillanata már egyből magával hordozott egy elég súlyos konfliktust, mert a párom a saját bátyja legjobb gyerekkori barátját dobta ki miattam. Képzelhetitek a vasárnapi ebédeket, amikor szempárbajt vívtam a hölgyemény bátyjával a húsleves meg a pörkölt között. Az anyuka, ott nagyon segítőkész volt és meglepő módon, nem a kislányát látta el tanácsokat: Nekem próbált segíteni. Fura volt. Aztán egyik nap kicsit korábban érkeztem hozzájuk. A párom még a gimiben volt az utolsó óráján. Csak az anyuka volt otthon. Behívott, jól elbeszélgettünk, majd kis türelmet kért és kiment. A következő pillanatban egy száll bugyiban – amit elsőre pelenkának hittem – rontott rám, az arcomba tolva a hatalmas melleit miközben az „Imádd ezt a testet!” felszólítással próbált rábírni arra, hogy az arcomra kiült rémületet valamiféle szexuális vágy váltsa fel. Nem sikerült neki. Azt hiszem, azóta se futottam keresztül olyan gyorsan Kunhegyesen, mint aznap délután. Soha többé nem mentem hozzájuk. Anyuka utána még évekig (4 éven át) küldözgette nekem a 2 – 3 oldalas szerelmesleveleit, amiben taglalta, hogy mindig is ilyen pasiról álmodott. A dolog pikantériája, hogy a párommal soha egyszer sem volt testiség köztünk. Mire eljutottunk volna addig, addigra tönkretettük a kapcsolatunkat. Éretlenek voltunk és vadak... Aztán eltelt pár év mire ismét szembe kerültem egy anyukával, aki – mint a szülők többsége – azt hitte, hogy az Ő lánya, tulajdonképpen az Ő tulajdona is. Az összes vele kapcsolatos aspektusban. Sosem értettem – és sosem szerettem – azokat a szülőket, akik azt hiszik, hogy azért mert a gyermekük még nem tud fenntartani önmagát, azért Ők ezzel vissza is élhetnek és birtokolhatják mindenét. Ilyenkor szoktak elhangzani az olyan kezdetű mondatok, hogy „…amíg az én házamban élsz…” vagy, hogy „…amíg az én kenyeremet eszed…”. Ez közönséges érzelmi zsarolás. Az ilyen szülőknek olyan szívesen verném a fejüket a saját sírkövükbe, hogy megértsék: A gyerek, az nem vagyontárgy! Nem magántulajdon! Nem sajátíthatják ki sem testileg, sem mentálisan. Rengeteg ilyen szülő van sajnos. Tényleg nagyon sok. Akik azt hiszik, hogy az Ő gyerekük, gondolatai, tettei és érzelmei is az övék. Ez nincs így. A dolog akkor kezd érdekessé válni, amikor ezt senki nem meri nekik elmondani. Ilyenkor jövök én, és a „gyermek” szabadságáért megutáltatom magam anyucival – s ha apuci papucsférj, akkor ezzel az egész famíliát is magamra haragítom. Ebből sosem voltak még lelki megrázkódtatásaim. Megszoktam, hogy utálnak, lenéznek, kinevetnek és kiközösítenem. Nem mondom, hogy örömmel választom az ide vezető utat, de a tapasztalataim azt bizonyítják, hogy mégis megéri. Még akkor is, ha örökre leírom magam anyucinál. Mert az, ami miatt leírom magam nála, sokkal értékesebb és sokkal fontosabb, bármennyi párkapcsolatnál. Szóval, igen…utáljanak meg, azért mert rávilágítok egy nálam sokkal idősebb és talán sokkal több mindent elért ember hibájára a saját gyereke érdekében. Vállalható áldozatnak tekintem ezt. Ez a konfliktus általában akkor szokott kialakulni, amikor valaki túl sokat akar tudni valamiről, amihez nincs köze. Amikor anyuci is akar egy szeletet a kislánya tortájából. Nincs bajom azzal, ha jó tanácsokkal látják el a szülők a fiatalokat. A bajom azzal van, ha különböző szankciókat helyeznek kilátásba, akkor, ha nem az Ő elképzelésük szerinti döntések születnek a kettőnk kapcsolatában. Ilyenkor szoktam megállni egy pillanatra és nagyon lassan, nagyon artikulálva és nagyon – nagyon egyszerűre fogalmazott mondatokkal – tényleg, mint a fogyatékos hülyékkel – elmondani nekik, hogy egy párkapcsolat két emberről szól. Kettőről! Nem háromról, nem kettőtől és anyuciról, csak kettőről! Benne is van a kifejezésben, hogy PÁR – tehát két emberről szóló – kapcsolat. Egyik évekkel ez előtti naplóbejegyzésemben épp egy a szüzességét nekem ajánlgató liba miatt fakadtam ki, mikor is a nagy dühöngésem közepette arra ragadtattam magam, hogy azt találtam írni, mi szerint: „Úgy tűnik, a ribancok nem tudnak számolni, mert nem tudják, hogy egy párkapcsolat 2 emberről szól!” Na, ugyanez igaz olykor bizonyos anyós jelöltekre is. Ennek a legszélsőségesebb és egyben a legviccesebb pontját legutóbb tapasztaltam, amikor anyuci megkért arra, hogy szakítsak a lányával, hogy ne járjak vele – mert Ő ezt kéri. Komolyan mondom, elsőre csak pislogtam és nem hittem el, amit látok. Kétszer ki meg beléptem a rendszerbe, mert tényleg azt hittem, hogy valamit elnyomhattam..és nem. Pont egy olyan periódusomban talált, amikor nem annyira volt türelmem neki leegyszerűsítve elmagyaráznom, hogy miért vár el olyasmit, amihez még csak köze sincs, így ahogy épp eszembe jutott, naturálisan közöltem ezt vele. S bár a hangnememért később elnézést kértem, de a mondanivalóm tartalmáért nem. S ezt ott is hangsúlyoztam. Arra jöttem rá, hogy bizonyos dolgokat képtelenek megérteni és elfogadni bizonyos embertípusok. S itt most nem csak a kotnyeles anyákra gondolok. De például azt már a saját baráti körömben is megfigyeltem, hogy képtelenek legyőzni a saját kíváncsiságukat. Én meg talán túl könnyen is. Vannak dolgok, amikhez egészen egyszerűen, nincs közöm – ilyen egyszerű. Míg jelszavakat fejtettem vissza és emberek számítógépein mászkáltam a tudtuk és engedélyük nélkül, addig sem érdekeltek a legintimebb titkaik…de még csak a sima gyarló emberi butaságaik sem, amikkel lazán tönkre tudnám tenni őket. Nem. Ez sosem érdekelt. Talán épp a miatt, mert hatalmamban áll, bármikor elérni azokat s már nem jelent kihívást, nem tudom. De az biztos, hogy kaphattam akárhány tangás képet, az Tőlem sosem került ki. Sosem éltem vissza az ilyesmikkel, pedig egyesek megérdemelték volna. De én még bosszút is más szinteken állok. Vannak dolgok, amikhez nincs közöm – bármit is érzek az illető iránt. Tudni kell uralkodni a saját ösztöneinken. Igen, most az exeim tuti azt mondanák, hogy velem épp ez a baj, hogy túl sok mindent – kb. tényleg mindent – visszafojtok. Nem üvöltözök, nem **********ok, nem verekszem, nem részegedek le…hanem kerülgetem azokat, akik mindezt igen. Szóval, mikor úgy érzem, hogy illetéktelenek próbálják irányítani az életem, az érzelmeimről próbálnak véleményt mondani és egyáltalán megszabni azt, hogy mi helyes és mi helytelen, akkor általában nagyon gyorsan elébe szoktam menni a dolgoknak és csírájában fojtom el az ilyesmit. Akkor is, ha ezzel megbántok embereket, akkor is, ha erre rámegy az adott párkapcsolat. Volt már ilyen. Kérdőre vont az aktuális párom, hogy mégis, hogy mertem ilyet mondani anyucinak, hogy semmi köze a mi párakapcsolatunkhoz. Visszakérdeztem, hogy: Miért, nekem van közöm a szüleid szexuális életéhez?! Én sem adok kéretlen tanácsokat a szexuális életük feltámasztása kapcsán, azt gondolom nem túlzó elvárás, hogy Ők se avatkozzanak be a mi életünkbe – akkor is, ha nem szexuális, hanem érzelmi tekintetben. Nálam az utóbbi legalább annyira intim – ha nem intimebb – mint az első. Szóval, ha ezt képtelen vagy megérteni lángészkém, akkor járjál inkább anyucival. Egyesek nem tudják megérteni, hogy én csak a lányukkal akarok járni, nem velük! Csak a lányuk öröme érdekel, csak őket akarom boldoggá tenni. S mikor ezt még meg is mondom nekik – bele az arcukba – Ákoska nagyon hamar lesz, közellenség s már sem kapok meghívókat a vasárnapi ebédekre. Éppen emiatt, ha lesznek gyermekeim az tuti, hogy én nem fogom faggatni, bírálni, zsarolni. Sem a választottja miatt, sem a választottja viselkedése miatt. Annak idején Friderikusz mondta egyszer s legyen ez egyfajta búcsútanulság mindenkinek: „Azért magázom még a közvetlen kollégáimat is, mert hiszek a távolságtartás szentségében. A tiszteletet ma már csak így lehet ébren tartani. Nem baj az, ha nem szólunk bele egymás életébe…”
 
Én csak azért meséltem, hogy hagyjak egy jelet,
Amit majd megtalál egy lány és nekem ír levelet…


 


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés