2014. 07. 27.
Sebezhetetlen - Évák I.
Ez a mai bejegyzés ide s tova 3 éve vár a megszületésére. Nem szoktam elsietni a dolgokat, akik ismernek, tudják. Képes vagyok, akár éveken át is várni, arra, amit szeretnék…megszerezni, elérni, beteljesíteni. Szóval, nem fogok most sok bevezetőt írni. A mai bejegyzésem Nőkről fog szólni. Ráadásul olyan Nőkről, akik meghatározó szerepet játszottak az eddigi életemben. Volt, akivel nem bántam jól s volt, aki velem bánt rosszul. Az életem és a sorsom mintha folyamatosan igazolta volna azt a tézist, hogy soha semmi nem következik be véletlenül, ok nélkül. Annyit kaptam, amennyit adtam, s nekem is annyi maradt, amit másoknak hagytam. Az élet tehát…mindig igazságot tesz. Csak, ami az élet számára igazságos, az számunkra – akiken végrehajtja – nem feltétlenül.
Én még érzem, én még emlékszem arra,
Mikor nem minden Nő volt a szemeben szajha…
Tisztán emlékszem: 13 éves voltam. Megláttam és mintha a villám csapott volna belém. Attól fogva az összes többi lány taszítónak és unalmasnak tűnt. Éva gyönyörű volt. Fekete vállig érő hajjal és zavarba ejtően tiszta barna szemmel rendelkezett. Igazából, nem is fogtam fel, hogy mi az, ami történik velem. A dolog pikantériája, hogy Évába nem csak én, de a legjobb barátom is belehabarodott. Mégsem alakult ki köztünk versengés. Nem alakult, mert már akkor is eléggé rendben volt az önképem és tudtam: Zsolti jóképűségét meg sem közelíthetem. A habitusa, a személyisége, a lénye, a humora mind – mind olyan volt, mintha csajozásra lett volna teremtve. Az egész milyensége, a férfiassága olyan szintre predesztinálta a lányoknál, amit én sosem értem el. Kunmadaras Don Juan-ja úgy gyűjtötte be a csajokat, hogy tudatában se volt a sikerének. De, vissza Évához. Éva egy nagyon érdekes lány volt. Naná, hogy Neki is Zsolti tetszett nem én. Ez azonban Zsoltit csak eleinte érdekelte, míg meg nem ismerte az én akkori barátnőmet, de ez már egy másik történet. (Utálom, hogy mindig elkanyarodok…ebből is látszik, hogy Zsolti mennyivel érdekesebb, mint a személy, akiről ez a fejezet szól.) Éva amúgy, imádott játszani a pasikkal – főleg velem. Az igazság az, hogy tulajdonképpen fel sem voltam készülve az érzelmekre, amiket ez által a lány által ismerhettem meg. De ki készülhet fel a szerelemre, ugye?! Szóval, kíméletlenül beleszerettem Évába. Eleinte ez nem bírt nagy jelentőséggel. Annyi történt, hogy mindig mikor feltűnt a színen, ideges lettem és csak hebegtem – habogtam. Kunmadaras okos tojása egy csapásra változott idétlenül dadogó hülye gyerekké. Ekkor kezdtem ezt az egészet tehernek érezni. Megfosztott önmagamtól, az identitásomtól. Éva ezt látva, jól szórakozott. Úgy döntöttem, hogy játszunk tiszta lappal és amolyan fél gyáván, egy szerelmeslevélben vallottam neki az érzelmeimről. Nagyon érdekesen reagált, mert kicsit sem volt meglepve. Én pedig vártam. Mivel a levél végén kani nagy betűkkel ott díszelgett a "választ várok" szlogen. Alig 3 hét után aztán meg is érkezett a válaszlevél. Én bezzeg nem spóroltam ki a meglepődést. Levelet kaptam! Évától! Igazi, kézzel írt levelet! Az osztály legjobb csajától! Én! Nekem írta! A kezével!!! Boldog voltam. Boldog voltam, pedig még el sem olvastam, mi áll a levélben, amit az Éva írt nekem a saját a testére nőtt kezeivel. Emlékszem, hogy vagy fél napon át hordoztam a zsebembe, percenként ellenőrizve, hogy meg van-e még. Megfelelő helyet és alkalmat kerestem egy ilyen szent ereklye megtekintéséhez. Aztán a végén már tényleg csak azért olvastam el, mert attól féltem, hogy a sok ellenőrizgetésben egyszer majd véletlenül kirántom és elveszik. Hát, nem ilyen válaszlevelet vártam életem első 2 oldalas szerelmeslevelére. A mi Évánk nem fárasztotta magát, írt vagy 8 sort, aminek tartalma abszolút nem volt még csak köszönőviszonyban sem azzal, amit én írtam neki a levelemben a bennem zajló dolgokról. Éva levele arról szólt, hogy képzeljem el, előző este Neki kellett megfejnie az egyik tehenüket, mert az anyja nem ért rá. Hát, ez borzasztóan fantasztikus! Jobb egyenes balról! Mit volt, mit tenni: Kapott (már másnap) egy másik levelet. A reakció ugyanez volt: Éva továbbra is határozottam hülyeségeket írt. (Nem hiszem amúgy, hogy nem lehetett volna megszánni egy határozott nem-el.) Az asztalosoknál ezt nevezik úgy, hogy valaki pofont koldul. A levelezősdi akkor ért véget, mikor Éva egy alig 9 (kilenc!) oldalas levelet kapott. Nagyon ráérhettem, mi?! Pedig nem. Tulajdonképpen háromszor annyit is tudtam volna írni, mert annyira a tudtára akartam adni neki, hogy mennyire szeretem. A válasz rekord gyorsasággal, már másnap délután érkezett! Na, gondoltam: Csak megtette a hatását az a 2 órányi levélírás! Éva ugyanis egy 6 (hat!) oldalas válaszlevéllel lepett meg! A meghatottságtól majdnem elsírtam magam. Aztán elkezdtem olvasni a 6 oldalas levelemet. Nem volt nehéz, minden oldalon 1 betű volt, ami beterítette a teljes oldalt. Az üzenet rövid volt, puritánul egyszerű és egyértelmű: K.O.P.J. L.E! Ekkor éreztem elsőként addig életemben, hogy lehet, hogy valakit idegesítek. Lógó orral és a teljes férfiúi megsemmisülés határán kullogtam el a nagyihoz aki, egy utcában lakott a Művésznővel. (Ez amúgy fura, mert 2 lányba is szerelmes voltam a nagyiék utcájából.) Észrevette rajtam, hogy nyomaszt valami, s megkérdezte mi bajom. Tőle ez olyan jól esett mindig. Nem azért mert olyan szupi - szuper dolog panaszkodni, hanem mert egyszerűen jól esik olykor valakinek kiönteni a lelkünket. Ő meg feltörölte mindig. Elmondtam mi bánt. Elmosolyodott, majd megsimogatta a fejemet, ahogy ott szipogtam és – soha nem fogom elfelejteni – a következőket mondta: "Kis unokám! Évike csak egy lány. Csak egy. Tudod, mennyi Évike van még a világon?! Mint csillag a tiszta égen! De neked csak Ő kell, igaz?! Neki meg Te nem kellesz! De fogsz, majd ne félj! Akkor viszont már majd Neked nem fog kelleni Ő, majd meglátod! Az élet…az élet mindig igazságot tesz!" Persze, ez az akkori 13 éves fejemnek olcsó vigasz volt és tulajdonképpen nem is értettem, hogy ez most vigasznak számít vagy biztatásnak. A lényeg, hogy Éva még 3 teljes éven át kísértette a hétköznapjaimat. Ha a nagyihoz indultam mindig gyomorgörcsöm volt és imádkoztam, hogy nehogy véletlenül belefussak, de mellettem persze reméltem is, hogy ez megtörténik. Fáj minden vele kapcsolatos gondolatom, álmom, pillanatom és olyan tisztán lüktetett bennem a kín, hogy már nem is tudtam, megéri-e. Közben olykor találkoztunk, olykor beszélgettünk és már akkor is, már Neki is, én voltam a lelki szemetesládája. Egy pincsi kutya a kis rózsaszín izéjével, aki minden füttyentésére ugrik és szolgál. Persze, ezt akkor még másnak hittem. Örültem minden vele és mellette töltött percnek. Örültem, akkor is, ha fáj. Zsolti nagyon hamar lepattintotta, de ez valahogy nem is volt nekem akkor furcsa. Kunmadaras legnagyobb csajozó gépe dobja (2 teljes napnyi úgynevezett "járás" után) Kunmadaras általam legszebb 13 évesét. Azt gondoltam, hogy Zsolti hülye és természetesen nem is érhet fel Éva szépségéhez, lényéhez. Hozzá csak én vagyok a méltó…csak még nem tudja…de kivárom, míg meglát. Az első gyanúm arra, hogy ez nem fog bekövetkezni, mikor berobbant a köztudatba a Backstreet Boys nevű fiú együttes. Emlékeztek még?! Hát, én is. Esélyem se volt elfelejteni, mert Éva, ha nem a barátnőjének ömlengett a Nick Carterről, akkor nekem. Mosolyogtam, hisz tudtam, esélye sincs Nick Carternél. Nálam viszont volt, csak még mindig nem látta ezt (be). Aztán az egyik komolyabb nyári esti beszélgetésünk alkalmával elsírta magát (szó szerint), hogy Ő tudja, hogy sosem lehet az övé Nick. Ekkor azért felkaptam a fejem: Ne…nem igaz…nem lehet ez a lány ennyire szépen ennyire buta! Pedig… Kezdett kigyógyulni a Nick Carter fetisizmusából. Ebben nekem komoly szerepem volt. Azt hiszem a kegyelemdöfés az volt, mikor elkezdtem terjeszteni, hogy Nick Carter tulajdonképpen meleg és George Michael-el látták csókolózni. Meglepően sokan elhitték. Éva is. Ismét nyeregben éreztem magam és csak a cél érdekelt. Na, igen, a cél… Pár hét múlva Éva megtalálta a szomszéd utcában élő Nick Carter klónt. Egy az egybe úgy nézett ki, mint az a nyomi, csak neki fekete haja volt. Nem ritkán 3 – 4 órán át is mesélte, nekem, hogy mikről fantáziált otthon az ágyában, hogy miket csinálna ezzel a gyerekkel. Képzelhetitek…fincsi volt. A szerelmem akkor már olyan mélységekben járt, hogy még azt is bevállaltam, hogy oké, összehozom őket. Legalább addig is a közelében maradhatok még. (Ez a szokásom egyébként az óta sem gyógyult ki belőlem. Két volt barátnőmet is én hoztam össze azzal, akibe a velem való kapcsolatunkban szeretett bele. Lúzer vagyok, tudom…de sokkal szívesebben válok el valakitől úgy, hogy a boldogsága tőlem van, még ha nem is velem éli át, mint haragban, egymást becsmérelve, ahogy a többség teszi.) Ekkor azonban érdekes jelenséggel találtam szembe magam: A szomszéd utcában lakó srácnak egészen egyszerűen nem jött be az Éva. De tényleg, egyáltalán nem. Fura mód, ennek nem örültem. Nem értettem mi baja vele! Tök jó csaj, tökéletes mellei vannak, amiket mindig kidobva hord és hát, a segge sem utolsó. "De, sík hülye!" – zúzta rám a srác a nyilvánvaló igazságot. Személyes sértésnek vettem természetesen és úgy kezdtem védeni Éva szellemi képességeinek hitelét, mintha csak a saját életem múlna rajta. Ez a szokásom is megvan az óta: Képes vagyok másodpercek alatt nevetségessé tenni magam, bárki előtt. A szerelmespárból nem lett szerelmes pár. Éva maradt egyedül, én szerelmesen, a szomszéd srác meg egy nagy röhögéssel jobb kedvűben. A következő állomás anyám volt. Egyik nap valami olyasmi történt, ami addig soha. Valahogy beszélgetés alakult ki köztünk. Magam sem értem, hogyan de, ezt sosem fogom elfelejteni. Beszélgettünk, értitek?! Nem szidott, nem becsmérelt, nem vert, nem dolgoztatott: Beszélgettünk!!! Igazi eszmecsere volt, békében. Azt mondta: "Meghalnál azért a kislányért, pedig meg sem érdemli." S ez akkor ott, nagyon igaznak tűnt. Így hát, egy Január 1.-jei napon azt mondtam magamban: Vége van. S vége lett. Tudnotok kell, hogy se előtte, se utána nem történt meg semmi ennyire egyszerűen és könnyedén, mint akkor. De akkor igen. Attól fogva nem kerestem, nem gondoltam rá, és egyáltalán próbáltam magam távol tartani tőle az iskolában is, a hétvégeken is. Működött. Éva elfelejtődött. Azt hiszem, hogy olyan 17 éve nem voltam már akkor Kunmadarason, amikor is egyik szombat este az utam a településen keresztül vezetett. A művelődési házban lakodalom volt. Mi pedig megálltunk előtte kocsival, hogy vegyünk valami üdítőt az útra. Kunmadaras egy nagyközség az óta már, de akkoriban csak egy nagyon picike falunak számított. Futótűzként terjedt szét a településen a tékozló fiú hazatérése. Akkoriban én már az egyik legnagyobb kereskedelmi TV vezető látványtervezője erősen 6 számjegyű fizetéssel. Aznap valami roodshow-ról jöttünk hazafelé. 90 ezres öltöny volt rajtam, nyakkendő, lakkcipő…tehát, simán elvegyülhettem volna akár a násznép között is…ha nem ismertek volna fel azonnal. Beléptem és az első 27 puszi és "Sziahogyvagydemegnőttél!" után az egyik asztalnál megláttam Őt. Évát. Ott ült egy asztalnál és egy sörrel tele poharat szorongatott. Már nem volt szép, nem volt vonzó és nyomokban sem hasonlított arra, aki engem a kutyájaként ugráltatott. Ő is meglátott s láttam, hogy nem nagyon érti a látványt. Lettem valaki. Lett belőlem valaki. A lúzerből, akit mindenki – nem csak Ő - ott alázott meg, ahol csak tudott. Oda jött. Köszönés, puszik, hogy vagy, de megnőttél…majd kínos csend. Elmondtam, hogy vagyok, igen, megnőttem. Mivel foglalkozom. Mondtam. Nem értette. Magyaráztam. Nem értette, de kérdezte mennyit keresek. (Ez bizonyos rétegeknél sértésnek és tolakodásnak számít, de ott nálunk így mérik az embert.) Mondtam mennyit. Nem értette. Mondtam megint. Nem hitte. Nem értettem. Nem értette, hogy nem értem, hogy Ő miért nem hiszi. Miért keresel ennyit? – kérdezte. Elmondtam. Mondta, hogy nem azt kérdezte, hogy mivel hanem, hogy miért, hogy mi miatt. Ilyet előtte még sosem kellett megválaszolnom, ezért azt mondtam, azért mert a főnökeim hülyék és azt hiszik, hogy ér is ennyit a munkám. Láthatóan megnyugodott. Kérdezgettem kicsit, hol él, mivel foglalkozik, boldog-e, kinek az esküvőjén vagyunk épp. Mondta, hogy nem annyira boldog. Vannak gyerekei. Apáktól. Munkahelye viszont nincsen. De vannak gyerekei. Nagyon szépek. Nézzem a képeket. Az anyjánál él a gyerekekkel. Az anyja se boldog. De én tényleg annyit keresek? Hát, nem nézte volna ki belőlem. A gyerekei képeit mutatta már? S ez így ment fél órán át. Majd jött a nagyi jóslatának beteljesedése: Éva egyértelmű ajánlatott tett arra, hogy Ő és én milyen boldogak lehetnénk. Zavarba jöttem. Nagyon. Olyan jól esett volna, ha az akkori nemleges válaszomnak ne lett volna bosszú íze, de volt. Mondtam neki, hogy az a hajó már elment. De, hát, hogy Ő nem is hajóval jött, biciklivel. Ott van kint lezárva, mert a cigányok ellopnák másképp. Elnevettem magam. Nem értette, mert Ő ezt nem viccnek szánta. De, akkor, hogy lenne-e kedvem…most nincs is otthon senki, a gyerekek a nagyanyjuknál vannak. Nem. Nem volt kedvem. "Miért nincs? Buzi lettél? Buzi lettél, igaz?! Én mondtam, hogy mindenki buzi lesz, aki Pestre kerül!" Nem. Nem lettem buzi. Hát, pedig nagyon gyanús. S ekkor – és tényleg bocsássa ezt meg nekem a sorsom – olyat mondtam, amit se előtte, se az óta nem mondtam még egyetlen Nőnek sem: Nem tetszel nekem. (Utána még hozzátettem, hogy meg eléggé büdös is vagy, de szerintem azt már fel sem fogta.) "Nem tetszem Neked?!" Én?! Én, nem tetszem Neked?! Hát, egy csomó levelet írtál, 7 oldalasat is! Állandóan ott lebzseltél a kapunk előtt, mint valami pincsi kutya! S én, nem tetszem Neked?! Te buzi vagy, mondom én!" Erre már nem tudtam mit mondani. S bár eszembe jutott az örökérvény törvény, hogy "Egy Nő, két dolog miatt tud nagyon durván berágni: Ha megdugják…és, ha nem!" de ezt már nem osztottam meg vele. Mennünk kellett, mert Pest még messze volt. Én meg – egy lelketlen állatként – otthagytam a dühtől fortyogó egykori szerelmemet a kezében szorongatott sörével és a gyerekei fotóival, amik mind más apától valók voltak. Úton a főváros felé a kocsiban óriási hangulat volt, én mégsem szóltam egy kukkot sem. Mindvégig a nagyim szavai ismétlődgettek a fejemben: "Az élet mindig igazságot tesz!"
Záradék: Az eredeti terv az volt, hogy ez a fejezet csak negyed ekkora terjedelmű lesz, de mint láthatjátok, ez önmagában is lett egy teljes bejegyzésnyi. Éppen ezért a többi két fejezetet a következő alkalomkor fogom megírni. Addig ezt tessék emésztgetni! Köszönöm a figyelmeteket…