Lakat: A titkok őrzője
2014. 12. 09.
Sebezhetetlen - Tükörbumeráng II. - Tisztítótűz
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Na, ilyen se volt mostanában: 2 bejegyzés 1 hónapon belül! Sőt, az sem kizárt, hogy ebben a hónapban szülök még egyet majd, mert mikor lecsap az ihlet akkor nincs hova bújni előle. A mostani írásomnak több aktualitása is van. Egyrészt olyan élmények birtokába kerültem, amiket már egészen egyszerűen nem tudok tovább magamba tartani, másrészt pedig – így karácsony közeledtével – egyfajta tisztítótűzként próbálok megszabadulni az összes a lelkemben felhalmozódott szennyestől. Hosszú évek alatt tanultam meg, hogy erre szükségem van. Szükségem van rá, mert különben, mint valami halálos vírus szépen áttétesen bemocskol bennem mindent. Szent dolgokat is. Ha pedig ez bekövetkezik, már semmi sem lesz szent. Nem tartok be szabályokat, törvényeket…se morális, se erkölcsi értelemben. Nagyobb kárt okozna tehát, ha bennem maradna – elhallgatva diszkréten – mint így, hogy kiadom magamból. Eddig összesen kétszer került törlésre a teljes naplóm. Mindkétszer ugyanilyen bejegyzések miatt. Több mint, 3000 bejegyzés és 900 vers esett martalékául ennek a döntésnek. Mostanra már vagyok annyira tapasztalt, hogy nem írok ki teljes vezetékneveket, cég neveket, nehogy hitelét rontsam, az igazsággal bármelyik érintetnek. Az igazság azonban, ettől még igazság marad…
 
A tegnapi bánat célt is adott,
Bár szívembe mart, de élni hagyott…
 
Kezdjük is a fekete levessel. A keserű pirulát is elsőként szoktam bevenni, az orvosi vizsgálatoknál is én akarok elsőként túlesni az akár legkellemetlenebb vizsgálatokon is. Ha menekülnöm is kell, azt én épp abba szoktam, ami elől illene. Ilyen vagyok…

Néhány hónappal ez előtt fura és számomra megmagyarázhatatlan jelenség kezdett kibontakozni körülöttem. Olyasmi, amiről egészen eddig azt hittem, hogy csak "fugázi"…csillámpor…nem létezik…nincs benne a periódusos rendszerben. Nem valóság. Fikció. Zaklatás áldozatává váltam. Szexuális zaklatásé. Vicces, nem?! Pont én panaszkodom erről, aki… Szóval, nem emiatt az egyik kedvenc filmem a Demi Moore – Michael Douglas jutalomjátékával kecsegtető Zaklatás című 94’-es film. (Amúgy érdekes, mert mikor elsőként láttam ezt a filmet, halál unalmasnak tartottam. Mondjuk akkor mindegyiket, amiben nem karatéztak vagy dugtak… Ebből is látszik, hogy bizonyos filmekre meg kell érni, hogy az ember érteni tudja.) A film és a valóság között sajnos nem sok különbség volt. Míg az egyébként igaz történetet elmesélő film egy középvezető és egy túl ambiciózus gátlástalan Nő háborúját mutatja be, addig az esetemben a saját közvetlen főnököm volt, aki szó szerint pokollá tette a közös munkával töltött időmet a már – már idegesítően rendszeres felajánlkozásával. A dolog pikantériája nem az volt viszont, hogy a durva súlyfelesleggel küzdő főnökasszony gyakorlatilag elvárta volna, hogy dugjam meg. Nem. A csavar ott volt, hogy az Ő kedves férje is ott dolgozott. S nem csak simán ott dolgozott, de Ő vett fel engem oda, neki köszönhettem a lehetőséget, s ahogy megismertem egy teljesen tisztességes, normális ember. Soha nem letten volna képes alattomosan hátba támadni azzal, hogy titokban a feleségét használom. Itt azonban ez egyáltalán nem számított. S nem csak nem számított, de egyáltalán senkit nem érdekeltek az én erkölcsi és morális gátlásaim. Bárkit, akit megkérdeztem, szinte mindenki azt mondta: "Meg kell dugni…" Komolyan mondom, nem hittem el, amit átélek! Emberek, akikben bízom, olyan hót’ értelmes válaszokat adnak, mintha csak azt kértem volna tőlük, hogy mondjanak már egy poént. Másképp gondolkoztam erről a dologról. Nem csak, hogy nem tetszett külsőre, de nem tetszett a viselkedése sem. Sosem értettem az ilyen felajánlkozó Nőket. Oké, hogy el van hanyagolva, oké, hogy társas magányban éli az életét a házasságában, de az ég szerelmére: Mi közöm hozzá?! A dolog nem érdekelt. Jó sokáig egészen egyszerűen nem vettem tudomást róla – gondoltam, majd észreveszi magát. S képzeljétek: Észrevette! Annyira, hogy a levelei meg a fura szexista beszólásai mellé már a provokatív élethelyzetek megteremését, a feneke mutogatását meg a meséket is hozzá vette, amik általában arról szóltak, hogy mégis miket képzelődik kettőnkről a napi rendszeres önkielégítése közben. A megnövelt dózist kaptam sokkal rendszeresebben, sokkal töményebben. A férje csak nagyon ritkán volt bent, viszont anyucinak meg ugye tejhatalma volt. Azt tett, amit csak akart, azzal, akivel csak akarta. A képlet végére, hogy kerültem azt nem tudom, de nagy valószínűleg kizárásos alapon, hisz én voltam a bandából a legfiatalabb s talán még néztem is ki valahogy – ha ez nem nagyképűség – a többi halom 50 és a halál között lévő kollégával szemben. A dolgokat viseltem, amíg tudtam, majd próbáltam ezt tudományos alapon venni. Egyik délután például beszélgettem egy alig 5 órányit Tomival (a férje) ahol nagy vonalakban minden témát érintettünk. Még a szexet is. Elmesélte, hogy Őt tulajdonképpen nem érdekli a szex. Soha nem is érdekelte és tulajdonképpen az összes eddigi párkapcsolata azért ment tönkre, mert Őt valahogy ez a téma nem villanyozza fel. Önkéntelenül fakadt ki belőlem a kérdés: - De hát, van 3 gyereked Tomi! Van…és? A felesége erről már régen mesélt nekem, hogy a gyerek fogantatása sem volt valami felemelő élmény számára, mert a Tomi úgy állt hozzá, hogy "Na, jól van, akkor csináljuk, ha ennyire nem hagysz békén aludni má’…" S próbáltam neki viccesen utalni rá, hogy bizony egy házasságban, vannak kötelezettségei egy férjnek. (Rendszeresen dugni például az asszonyt, hogy ne rám akarjon rám mászni…) Értetlenül nézett csak rám. "A szex ma már túl van dimenzionálva szerintem." mondta egykedvűen. A felesége elmondása szerint, havonta, de inkább kéthavonta van, hogy látják egymást – nagyon durva, - de még meztelenül is! Egy lakás, két hálószoba. Érdekes lehet úgy élni, hogy az, akivel az életed akarod leélni, még az alapvető intimitást – mint ami, egy ölelés csupán mondjuk – sem hajlandó vagy képes megadni neked. Tomi verzióját hallgatva, őszintén megsajnáltam a feleségét. Itt van egy alig 40 éves, teljesen egészséges Nő, akihez nem hajlandó hozzá nyúlni a saját férje. Aztán felajánlotta neki, hogy próbálok segíteni a dolgok összehangolásában, de erről a felesége hallani sem akart. Viszont, ha este ráérek, megdughatnám végre… S majdnem minden mondata így, vagy valami hasonló utalásra végződött. Egy ideig ez vicces, de a végén már idegesítő és nyomasztó. Pláne, ha azt kezded érezni, hogy bizonyos dolgokat már nem kapsz meg, mert az ma már annak a függvénye, hogy megteszed-e, amit elvár a főnök. Mostanra ez már olyan mértékeket öltött, hogy gyomoridegem volt, ha dolgozni kellett induljak reggel. Ha megláttam a főnökasszonyt, undort keltett bennem a látványa, s az elém rakott süteményeiből sem ettem már, mert tudom, hogy nagyon bizarr, de attól féltem, hogy rakott bele valamit. A pici utalások mára már szigorú elvárásokká torzultak, az esetleges kérések pedig, jéghideg parancsokká. Ott tett keresztbe nekem, ahol csak tudott, mert azt hitte, hogy képes ezzel majd bennem vonzalmat ébreszteni önmaga iránt, hogy egyszer csak majd megunom és hirtelen elkezdem kívánni, csak azért, hogy ne tegyen keresztbe nekem. Nem értem, hogy lehet valaki ennyire buta. Hát, az ég szerelmére: Ha valaki nem tetszik – pláne ha azért nem tetszik, mert ennyire buta – akkor nem áll fel a farkam! Akkor sem, ha megzsarol, akkor sem, ha akadályoz a munkámban, ha ellehetetleníteni próbál. Sokáig gondolkoztam azon, hogy nemes egyszerűséggel leülök Tomival és, mint egy barát, teljesen őszintén elmondok neki mindent. A felesége összes mocskos kis húzását, megmutatom Neki a hozzám írt leveleket, stb. S már épp erőt készültem venni magamon és egy nagy levegővel bele kezdeni egy nagyobb volumenű beszélgetésünk közepén, ami pont az hűtlenségről szólt, mikor kaptam az arcomba, hogy: "- Tudod, ha engem megcsalna a Kriszta, annak egyenesen örülnék, ha Veled csalna meg. Különleges ember vagy és nagyon kedvellek Téged!" – mintha ezek összebeszéltek volna. Kussoltam és kiléptem. Ő meg az óta sem érti miért…
 
Végre kiírtam magamból! Olyan régen hordoztam ezt már magamban, hogy lassan a részemmé vált. S tényleg bárki tanácsát kértem ki, mindenki csak ökörségeket ismételgetett. Túl vagyok rajta végre.
 
Apró kis csapdák, mégis ezen múlik minden,
Addig semmi nem sikerült, míg magamban nem hittem.
 
Evezzünk más fajta vizekre. Azt hiszem 4 éve, nem is, inkább 5 éve nem történt velem meg az, ami jelenleg. Szerelmes lettem. Még most is nagyon hihetetlen dolog, ezt így leírva látnom, de ugyanakkor nagyon jó érzéssel tölt el. (Emiatt sem maradhattam például olyan munkakörnyezetben, ahol úgy érzem, minden ott töltött másodpercemmel egyre mocskosabbá válok.) Sok, nagyon sok fájdalom és szenvedés vezetett el a mostani állapotomhoz. Azt szoktam mondani, hogy a szerelem, az nem egyfajta döntés kérdése. A szerelem kiérdemlésen múlik inkább. Akkor lehetsz szerelmes, ha kiérdemled (s, ha nem kapcsolatfüggő vagy, mert akkor non-stop azt hiteted el magad, hogy az vagy). Az elmúlt 5 évben olyan szélsősségeken mentem keresztül, hogy azt hiszem én már nem csak simán kiérdemeltem, számomra egészen egyszerűen már nem lehetett más opció. Minden volt már, ez még nem. Ennek kellett következnie a sorban. Azért érthetetlen ez számomra, mert 35 éves vagyok nem 18. Már nem vagyok jó pasi – szerintem – és az én elméletem szerint, az ember az idő múlásával nem válik vonzóbbá. (Tévednék?) Ezen elméletem létjogosultságát az utóbbi időben több ember is próbálta megkérdőjelezni. Kisebb – nagyobb sikerekkel. Az elmúlt néhány hónap alatt több mint, négyen hitték magukat szerelmesnek belém. Sajnos – vagy szerencsére – heteken belül kiderült, hogy hihetnek bármit az emlegetett felek, az én érzelmeim nem fejlődnek majd tovább. Ezek nálam elég hamar kiderülnek. A kapcsolat elején maguktól bekövetkeznek azok, amik váló okok lehetnek, ha ezeket a felek nem képesek megfelelőképpen kezelni. S, ha ezekre nem a megfelelő válaszok és reakciók érkeznek, akkor nem leszek szerelmes. Nem engedem meg magamnak ugyanis. (A szerelem mégis egy döntés?!) Ezt már jó régen megtanultam, hogy bizonyos dolgok kibontakozását már csak önvédelemből is csírájában kell elfojtani. Nem szabad bolond Nőkbe beleszeretni például! Nem szabad! Tilos! Nagyobb kárt okozok ezzel magamnak ugyanis, mint amit Ők tudnának nekem szándékosan. A paletta elég széles volt egyébként a tévedések tekintetében. Az intim szőrtelenítést egyenesen sértésnek tekintő és betegesen féltékeny jogásztól kezdve, a frissen felfedezett biszex X-Faktoros bombázón keresztül, egészen a tökéletesen akaratgyenge, de súlyosan erotomán duci modellig. Kivétel nélkül, mind azt képzelte, hogy szerelmes belém…egészen addig a pontig, míg valamiben különbözni, mert a véleményem az övékétől. Míg valamiben mertem nem igazat adni nekik. A szerelem ilyenkor azonnal parkoló pályára került s betegesen kényszeres önigazoló gépek akarták bebizonyítani nekem, hogy olyan még sosem volt, hogy Nekik valaki ne adott volna igazat, mert ha igen, akkor az egy köcsög volt. Nyilván, hasonló kifejezések jutnak eszükbe az érintetteknek most is, ha-e sorokat olvassák. Éppen ezért 35 éves koromra jutottam el arra a pontra, mikor is nemes egyszerűséggel, lemondtam a boldogságról! Komolyan. Úgy döntöttem, hogy én aztán az életbe nem fogok többé senkinek sem udvarolni netán verset írni. Ez utóbbi kifejezetten érdekes, mert nyilván egyikőjük se őrizget tőlem egyetlen vacak versemet sem abból a több százból, amit Ők ihlettek. Szóval, elegem lett a Nőkből meg az Ő híres szerelmeikből. Nem akartam többé sem szerelmes, sem boldog lenni. Elégedett akartam csak. Elégedett az életkörülményeimmel és a világról alkotott képemmel. Nem azért mert féltem a csalódástól, nem azért mert nem akartam több fájdalmat, inkább mert úgy gondoltam, hogy túlmentem a határon. Túlléptem azt a határt, amit még túl lehet lépni a határ túllépése után is. Elegem lett. Küzdjenek mostantól Ők értem! Írjanak szerelmes verseket Ők hozzám hajnalokig és egyáltalán, ideje lenne, ha végre valaki értem is beledöglene végre a saját érzelmeibe. "A legfontosabb ember számodra, Te magad kell, hogy légy!" – mondta ezt Buddha. Rengeteget idéztem ezt a szerelmi csalódástól fetrengő barátaim számára, de soha, egyszer sem gondoltam bele ennek a jelentésébe. Eddig. Szóval, minden kimenő kommunikációt félbeszakítottam, s akiket eddig fűzögettem se értették, hogy hova lettem s egyáltalán, miért nincs, aki a reggeli kávéjuk mellé ingyen és önzetlenül szállítja a bókokat – a pasijuk helyett – s aki egy picit szebbé teszi a reggeljüket úgy, hogy még csak köszönetet sem vár érte cserébe. (Bár, ha vártam se lettek volna képesek ilyesmire szerintem…) S már épp kezdtem magam borzasztóan elkeseredettnek és magányosnak érezni mikor a magányom börtönének vas ajtaját úgy tépte ki tokostól valaki, hogy csak ijedt pislogásra futotta tőlem. Az ajtóban pedig ott állt valaki, aki kevesebb, mint 24 óra leforgása alatt változtatta meg bennem azt, amit eddig a szeretetről, a szeretet kifejezéséről hittem. Lelkemre az óta egy tündér vigyáz, aki stílusosan a Tünde nevet viseli…
 
Szemed íriszén magunkat látom s fénylő tükör a döbbenet.
Sok életet meguntam már, de most örülök neki, hogy itt lehetek…
 
Tünde bár még csak 26 éves, mégis olyan kvalitások birtokosa, amikre azt hiszem, az enyémekhez hasonló szenvedések, fájdalmak és traumák árán juthatott. A legfurább vele kapcsolatosan, hogy igényli a társaságomat. Persze, az eddigi partnereim is felhívtak néha, írtak 1 – 2 levelet, főleg a kapcsolatunk elején, de Ő valahogy más. Ha rá nézek, látom a szemében, hogy örül nekem. Látom, hogy nem azért mosolyog rám, mert Ő egy mosolygós lány hanem, azért mert boldoggá teszi annak tudata, hogy láthat, és a társaságomban lehet. Soha ilyet eddig nem tapasztaltam egyetlen barátnőm kapcsán sem. Egy csomó bizarr és szokatlan dolgot szokott csinálni. Például közelebb lép és minden fajta átmenet nélkül, megölel. Csak úgy. Nincs apropója vagy aktualitása s ez nem egy reakció arra, hogy én megöleltem és visszaölel és viszonozza, nem! Magától! Elképesztő érzés! Most majdnem azt írtam, hogy olyan, mintha szeretne valaki. Ezzel kapcsolatban Évivel már rengeteget beszélgettünk, mert nekem azért elég nehézkes dolog még a szeretet felismerése és a megfelelő reakció produkálása rá. Ez esetben viszont minden olyan egyértelmű, minden olyan triviális. Szóval, olyan élményekbe részesít pusztán a létezésével, pusztán a jelenlétemre, a személyemre adott reakcióival, ami számomra jól esik. Nagyon jól esik. Persze, az eddigi csajaim is megpróbálták ezt és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem éreztem semmit, mert de, csak nem volt ennyire tiszta és erőteljes. Gondoljatok bele, hogy egész életetekben kifejeztétek valahogy az érzelmeiteket, de valahogy soha nem azt és nem úgy kaptátok vissza, amire legbelül vágytatok. S aztán sok – sokévnyi éhezés nélkül egyszer csak: BUMM! Megkapjátok! Nem is tudom, hány lottó főnyereményt ér ez számomra. Sokat… Az első sokk ez volt tehát, hogy megtaláltam a lelki társamat – hogy egyáltalán van, létezik, valóságos, nem csak legenda. A második ilyen nagyon komoly sokk az volt, amit én még senkitől nem kaptam. Senkitől! Tehát, úgy értem: SENKITŐL! Senkitől értsd: Évától sem! Még az Évától sem! Ez pedig nem más, mint a feltétel nélküli bizalom. A feltétel nélküli bizalom még akkor is, ha olvastam az Interneten rólam keringő sok baromságot. Egy nő, aki képes azt mondani: Akkor is szeretlek, mert megérdemled! Nem sajnálatból, nem divatból, nem csak úgy, mert épp nincs jobb a közelben jelenleg, hanem azért mert hisz bennem. Feltétel nélkül. Elsőre ez borzasztóan ijesztő lehetett volna, ha felfogom, de esélyem se volt. Mire feleszméltem az egész családja engem fényképezett a nekem készített tortájukkal. Maga a tudat is nagyon nehezen feldolgozható, hogy úgy fogadott be a családja, mintha ezer éve ismernének. S emlékszem, valami teljesen átlagos és felületes üzenő falas kommentezgetés közben volt szó egymás kedvenc ételeiről, ahol elmondtam, hogy ide s tova 17 éve nem ettem birkapörköltet, mert egyszerűen egy étteremben sem lehet kapni itt a fővárosba. Tünde haza vitt s bár utalgatott rá, hogy Ő tulajdonképpen készült ám, de azt hittem, biztos van a hűtőbe valami rántotta nekem, közbe meg… Közbe meg a család alapból úgy fogadott, mintha már családtag lennék: Bumm 1! Kis beszélgetés után, vacsora…Ákos elé hatalmas adag birkapörkölt varázsolódik: Bumm2! Majd mire észbe kapnék, hogy nem, ez nem egy álom, jön a következő 2 Bumm egy meggy torta és egy meggyleves képében! A végén már olyan zavarban voltam, hogy megszólalni sem tudtam. S végig az kattogott bennem, hogy úristen, ha én most nem jöttem volna! Elképesztő mennyiségű munkát és időt öltek bele abba, hogy megismerjenek egy idegen ember s valóra válthassák azokat az álmait, amit akár 17 évig is hiába várt másoktól. Félelmetes és egyúttal katartikus élmény volt. Ezzel persze, nem csak Tündét kaptam meg, hanem az egész családját is. S ma már, olyan az egész, mintha egy szürreális Tim Burton filmben élnék. Minden szép színes és minden mézeskalácsból van. A szökőkutakból meggyleves tör fel az álmaimat pedig egy igazi tündér vigyázza! Ha ez a kompenzációja a gyerekkoromnak, akkor azt kell, hogy mondjam: Megérte. Köszönöm szépen!

 

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés