Gondolj a fényre és nem maradsz sötétben,
A Föld egy jó anya s ringat az ölében…
Arra már régen rájöttem, hogy a boldogság, az tulajdonképpen, nem egy cél, amit az ember egyszer csak elér, mint valami kitűzött helyezést valami versenyen. A boldogság egy életstílus! Akkor leszel képes boldogan élni, ha az egész életedet arra hangolod, hogy boldog vagy. Mindig! A legborzasztóbb katasztrófa kellős közepén is. Ez borzasztóan nehéz dolog. De még ennél is sokkal nehezebb felismerni ezt önmagunkban. S, ha meg is történt, ha ez be is következhet még mindig nem biztos, hogy alkalmasak vagyunk arra, amire vágyunk. Ez is egy nagyon gyakori tévhit ugyanis. A boldogsághoz vezető út felismerése azonban önmagában kevés, alkalmasnak is kell lennünk rá. Paradox egy elmélet, igaz?! Pedig nagyon egyszerű, hiszen teljesen logikus. Nem csak azt kell tudatosítani önmagunkban, hogyan tudunk megnyerni egy futóversenyt, de arra – azt megnyerni – alkalmasnak is kell lennünk. Na, a boldogság kérdése is valami ilyesmi egyenlet lehet. Magam is éveken keresztül éltem abban a tévhitben, hogy egyszer csak átszakíthatom a boldogság célszalagját. Azt hiszem, olyan 19 éves koromban kezdtem ezt feladni. Legalábbis akkor kezdtem felismerni, hogy valami nincs rendben és talán rossz irányba haladok. Mindig is érdekelt az emberi motiváció. Még akkor is, ha nem csak a divatos jó dolgok elérés áll vagy bukik rajta. A boldogság megélése szerintem az intelligencia, a műveltség és szerencse szentháromságának függvénye. Intelligenciáé azért, mert az embernek tudnia kell, hogy Őt mi teszi boldoggá és fel kell tudnia ismerni, amikor átéli azt az érzést. Műveltségé azért, hogy az ember képes legyen felismerni azoknak a helyét, amely dolgok boldoggá tehetik őt. S végül a szerencséé pedig azért, mert egészen egyszerűen szükségünk van egy jó adag szerencsére, hogy a fent említett két tényezőt képes legyünk felismerni és szert tenni rájuk. Van azonban, mikor az ember nem tudja, hogy mi is teszi őt boldoggá, míg be nem következik. Magam is ebben a cipőben jártam. Amit boldogságnak hittem évtizedeken át, az tulajdonképpen nem volt más, mint elviselés csupán. Megtűrt vendég voltam akkor, amikor én azt hittem, a világ legboldogabb embere vagyok. Félelmetes, hogy az ember miket tud valóságnak megélni, s amikor eléri a felismerés, hogy eddig valami olyasmiben hitt, ami nem is az, aminek látszik, akkor úgy leesik az álla – a saját naivitásától – amit úgy kell külön megkeresni. Ezt nevezzük a pszichológiában „AHA – élmény”-nek. Két ilyen „Aha élmény”-ben volt részem eddig, a most említetten kívül. Az első, amikor Zsolti barátom tudatosította bennem, hogy nem minden háztartásban kell hajnali 5-kor kelnie egy 4. osztályos gyereknek és, hogy nem minden 4. osztályos gyereket vernek nadrágszíjjal, napi rendszerességgel. Míg a másik, mikor valami lángész rajongóm, bebizonyította, hogy tulajdonképpen én nem is Bika a jegyem az asztrológiában – ahogy alig 2 évtizedig hittem – hanem Nyilas. Sosem érdekelt, sosem hittem benne és tényleg azoktól a bolondoktól is igyekeztem távol tartani magam, akik igen – így én aztán nem néztem utána soha, hogy most akkor milyen jegyű is vagyok. Hát, úgy éreztem magam, mint akit 20 éven át vezettek volna félre. Nagyon érdekes élmény volt. Mindezt egy olyan hülyeség által, amiben sosem hittem. Na, a boldogság megélése kapcsán is ugyanez a helyzet volt. Az, amit eddig annak hittem és az, amit most átélek, hát…nem csak, hogy zongorázni lehetne a különbséget, szolmizálni bakker! Szolmizálni! Mostanra azonban olyan felszabadult érzés tölt el, hogy tényleg szó szerint a szabadulás érzetét éltem meg. Mintha lehullottak volna a saját buta sztereotípiáim és tévhiteim láncai az elmémről. Boldognak lenni – számomra – nem más, mint harmóniában élni a saját környezetemmel úgy, hogy nem okoz erőfeszítést elfogadtatni magam. Ezt a fajta boldogságot megélni, elérni a megélésének esélyét sokkal nehezebb, mint azt én valaha is gondoltam. A dolog ugyanis két komponensen alapszik. Egyrészt befogadó feleket kell találnom a személyemre a saját környezetemben, másrészt úgy kell megnyilvánulnom, hogy ezt az irántam ébredt befogadást ne mérgezzem meg bennük a bunkóságommal, vagy a kínos őszinteségemmel. Iszonyatosan nehéz. Mintha önmagam moderátora lennék. A régi szép időkben, mikor ember képtelen lett volna engem visszafogni, eltéríteni, megváltoztatni pláne megállítani, bármilyen beteg és aberrált cél elérésétől, amit kitűztem, még nem kellett ilyen problémákkal megküzdenem. Egyszerűen nem okozott problémát – semmilyen tekintetben – az, hogy a puszta létezésem milyenségével, a habitusommal, ártok embereknek, megbántom őket és magam ellen fordítok bárkit, akit csak kicsit is butábbnak hittem magamnál. Pedig…pusztán csak fordítva néztem a saját tükrömet és, ha azt a sok energiát és kreativitást a saját jövőm megmentésére fordítottam volna, akkor most az ország egyik legtöbb anyagi javakat felhalmozott sikerembere lennék és minden nap másik celeb ribanc mellett ébrednék. Igaz, hogy kifordulna a gyomrom magamtól és csak a fodrásznál néznék bele önként tükörbe, de az életem mentes lenne agyagi problémáktól, igaz barátságoktól és a jelenleg is a szívemben lakó szerelemtől. Éva annak idején nagyon jól megmondta a frankót erről: „Olyan kár, hogy azt a sok tudást és intelligenciát éveken át arra fordítottad amire. Ha ott az elején másképp döntesz, akkor most gondtalan életet élnél…” Igaza van. Annyira, hogy nem is nagyon tudtam neki erre más mondani, csak azt, hogy: „Akkor – ott, ebből tudtam csak megélni.” Erre pedig Ő nem tudott már mit mondani… Ettől függetlenül, neki volt igaza.
Gyógyítom magunkat, vagyis…hát, minket,
Nem osztok tanácsot, de kaphatsz pár tippet…
Éva kapcsán nem csak a magvas gondolatai szoktak eszembe jutni…hanem a boldogságért folytatott elkeseredett harca is. Nem ismertem még nála jobban boldogságra vágyóbb embert. De nem ez, ami számít. Ami a legjobban számít, hogy olyan ember Ő, aki a legjobban meg is érdemelné, hogy tényleg boldog lehessen. Sokszor tűnődtem már el azon, hogy akkor miért nem boldogak azok az emberek, akik többszörösen is rászolgáltak már. Az ilyen Évák, akik több embernyire valót dolgoztak már a saját boldogságukért. De mégsem kaphatják meg. Miért nem?! Nos, most ide leírom az elméletemet. Egyrészt azért mert élőben ezt soha nincs esélyem elmondani és kifejteni, mert képtelen megállni, hogy közbe ne vágjon, hogy hagyja, hogy végig mondjak, egy mondatot s itt legalább nem tudja ezt megakadályozni. Másrészt pedig azért, hogy megmaradjon, amiből talán mások is tanulhatnak. Szóval, megfigyeltétek, hogy azok az emberek, akiknek mindenük megvan, azoknak tulajdonképpen nincs meg semmijük?! Elmagyarázom. Nekem még minimum 20 évig kell kőkeményen dolgoznom ahhoz, hogy anyagilag csak a közelébe kerülhessek az Évának. Mindene megvan. Saját lakás, saját új autó, saját család, saját távirányító, saját karrier. Éva mégis boldogtalan: Miért?! Azért mert az ilyen ambiciózus Évákat, nem az teszi boldoggá, amiket megszereztek. Őket ez csupán elégedetté teszi. Boldogságot olyan dolgokban találnak – illetve, csak találnának – amikre vagy nem alkalmasak jelenlegi állapotukban, vagy alkalmasak ugyan, csak nem képesek eljutni ehhez a közeghez. Mielőtt szép sorban kivesézem mindkét eshetőséget, előbb menjünk kicsit bele a boldogság definiálásába. Miben láthat boldogságot egy 38 éves egyedülálló Nő?! Érzelmi kiteljesedés. Szerelem. Család. Anyaság. Ugye, hogy mindez nem jön automatikusan, csak azért mert van saját lakásod, kocsid és szélessávú Interneted?! Most vegyük át a már említett két eshetőséget. Mi van akkor, ha mindezek elérésére egész egyszerűen nem alkalmas az alany?! Mit jelent nem alkalmasnak lenni?! Ki dönti el, hogy alkalmas-e vagy nem?! Kinek a véleménye a mérvadó?! S kinek a tanácsa hordoz annyi tapasztalatot, hogy nyugodt szívvel lehet rá hallgatni?! Elárulom: Nem az enyém. – szerinte. Az ilyen embere általában tökéletesen rugalmatlanok. A saját sikereik áldozataivá válnak. Rám néz, és azt mondja: „Nézz már magadra! Semmid sincs, és még Te akarod megváltani az én életem?! Egy idióta nincstelen akar életvezetési tanácsokat adni nekem?! Hát, ennyi idősen már saját lakásom, meg kocsim volt – Neked meg sosem lesz!” – Éva sosem mondta ezt nekem. Soha. De nem egyszer beszélt úgy velem, hogy konkrétan kimondatlanul is ez volt az üzenete. Ezek az emberek elfelejtik, hogy összespórolni egy saját lakásra vagy kocsira, nem egyelő azzal, hogy valaki érzelmi harmóniát teremt meg a saját életében és megéli a saját létének funkcióját. Nem ugyanaz! A pénz nagyon hasznos dolog! Megment attól, hogy az utcára kerülj, hogy éhezz, hogy eladósodj, hogy belehalj egy teljesen alap megfázásba és egyáltalán megkönnyíti az életed és hozzá segít valóra váltani az ezen alapuló álmaidat. DE – és ez akkora de, mint ide Nagykáta – ezeket az embereket nem az anyagi javak és az azokon át átélhető élmények teszik boldoggá. Ezeket az embereket – az emancipált nőket – egészen más dolgok teszik boldoggá. Az érzelmi biztonság például vagy a szerelem, vagy annak a ténye, hogy a nőiessége nem vész feledésbe s előbb – utóbb jön majd egy Férfi, aki Őt igazi, csupa nagybetűs Nővé teheti s később anyává. Ezeket mind nem kaphatják meg a pénzükért. Sőt, azokat a Férfiakat, akik erre alkalmasak lennének, kifejezetten megfélemlítik az ilyen nők. Tehát, akkor miért nem alkalmas a saját boldogságára?! A jól bevált „Majd tudom én…!” szállóigéjük miatt. Nem fogadnak el tanácsot. Illetve, de. Elfogadnak. Mi több, falják az ilyen agyon marketingelt TV-s lélektan dokik szavait, mint a Müller Péter vagy a Balog Béla! Fejből idéznek akár komplett fejezeteket is bármelyik könyvéből a több száz közül! Simán! Érteni, nem értik őket és nem fogják fel a jelentésüket, de idézni azt tudják álmukból felriasztva is. Nem azért mert megfogta őket az adott gondolat, sokkal, inkább azért mert követni kell a trendeket. „Te nem olvasol Müller Pétert?! Uhh, ember…ciki vagy!”Ennyi! S tényleg csak ennyi. Az emancipált nők, nem fogadnak el tanácsot olyanoktól, akik vagy anyagilag, vagy szellemileg nem tartanak legalább olyan szinten, mint ők! Ezért nem szokták érteni, mikor azt mondom, hogy én a gyerekektől tanultam eddig a legtöbbet. Éva például iskolapéldája az ilyen Nőknek. Meggyőzte magát arról, hogy ha Ő a munkájában sikeres, akkor Neki automatikusan a magánéletében is annak kell lennie – hiszen, ez így logikus. Nem az. Úgy pattannak le Róla a tanácsaim – bármi kapcsán is próbálom segíteni – mint a gumilabdák. S van ugye a másik véglet, aki bár alkalmas lenne a boldogságra, de nem képes eljutni addig a pontig, hogy ezt át is élhesse. Az emberek nagyobb százaléka ilyen. Ők azok, akiknek fáj a boldogság éppen ezért másokra vetítik ki a saját dühüket. (Magam is ebbe a csapatban játszom.) Jó sokáig képtelen voltam elhinni, hogy alkalmas vagyok arra, amit épp átélek most. Annyira nem, hogy az első 2 hónapunk csak erről szólt a jelenlegi párommal, hogy próbálta elhitetetni velem, hogy nem egy álom – nem egy rémálom az, amiben részt veszek épp és majd jön a gyilkos ébredés belőle, hanem ez maga a valóság. Nem tudom, hogy mi a jobb: Ha mindenem megvan, csak épp a képességem hiányzik arra, hogy jól érezzem magam a lelkemben, vagy ha egy nincstelen kis senki vagyok, viszont tudom, hogy milyen módon táplálhatom és tehetem értékessé a lelkemet?!
A férfi, túlfeszült a Nő meg nem érti,
Így képesek a saját szerelmüket felélni.
Az ember, társas lény – gondolom, ebben egyetérthetünk. Szóval, a boldogsághoz szükség van egy társra, akivel osztozhatunk az örömeinkben – bánatainkban. Társat találni nem könnyű. Pláne, nem a mai világban. A saját tapasztalataim szerint a társ találás 2 tényező függvénye szintén. Az egyik az intelligencia, a másik a megfelelő helyzetértékelés. Intelligencia azért kell, hogy képesek legyünk a hiteles önkép kialakítására és nagyjából legalább képesek legyünk felismerni, hogy mégis milyen partner illik hozzánk s, hogy mi milyen partnerhez illünk. a helyes helyzetértékelésre pedig azért van szükségünk, mert tudnunk kell a lehető leggyorsabban felismernünk a helyzetet arra, amikor lépnünk kell vagy épp változtatnunk. A stratégiánkon, a céljainkon, vagy épp, ha a helyzet megköveteli. Önmagunkon is! Na, ez utóbbi a legnehezebb, itt esnek ki a legtöbben. Az ember általában nem nagyon tud, és nem nagyon akar változtatni azon, amit beváltnak hisz. Például: „Minek vágassam le a hajam, hisz akkor is ilyen volt, amikor az exemet megismertem és vele is együtt voltam 10 évig!” Ezeken általában nevetni szoktam. Hangosan és iszonyatosan pimaszul, bunkó módon. Hiszen, ahogy anno Goethe is megmondta: „Semmi sem állíthatja meg a változás, ha elérkezett az ideje!” Nem érzem magam egyébként valami nagy párkapcsolati szakértőnek – mások éreznek annak. J Na, jó, ez kicsit nagyképű volt, de a viccet félretéve, sajnos tényleg azt kell, mondjam, hogy azért az átlagtól több tapasztalatom van ezen a területen. (S nem azért mert 18 – 19 évesen bármire rámásztam, amin szoknyát láttam – mert azok nem párkapcsolatok voltak.) Talán inkább azért, mert az esetek 88%-ában általában belém is szerettek. Még az alkalmi partnerek is…mert már ott sem voltam lusta foglalkozni a lelkükkel. A konfliktusaim, nézeteltéréseim, de még az ellenségeim többsége is ebből a „problémából” eredt. Nem is hinnétek, hogy mennyire ki tud akadni egy Nő, ha nem akarják megkapni…vagy, ha nem akarják megkapni többször. Szóval, ha nagyképűnek tűnik, ha nem: Ki merem jelenteni, hogy elég sok mindent tudok az emberi párkapcsolatok lélektanáról. Ide s tova 10 éve ( ! ) vagyok tag az ország egyik legismertebb társkereső oldalán. Nem társkeresési céllal, de azért megéltem ott egy s mást. (A következő bejegyzésemet ennek az oldalnak szentelem majd, mert ez a minimum ez után a náluk töltött 10 év után.) S, ha már a társkereső oldalaknál járunk, nyugodt szívvel merem kijelenteni, hogy ha igazi társra vágysz, felejtsd el a társkereső oldalakat. Pláne így 2015-ben. Kezdetben még nagyon aranyosak voltak, meg ötletesek, mi több: Hasznosak. Ha már azonban, ez csupán a múlt illúziójának emléke. Persze, tudom, hogy mindenkinek van egy „ismerőse” aki a párját egy ilyen oldalon ismerte meg és Ők az óta is bazira boldogok és különben is, létezik az igaz szerelem – de az ég szerelmére, ébredjetek már fel és tegyétek fel magatoknak a kérdést: Tényleg olyan társra vágytok, aki különböző hangzatos álnevek alatt traktálnak filmekből lopott dumákkal, miközben a párjuk erről mit sem tud?! Mert nyilván nem gondoljátok, hogy az ilyen oldalakon tényleg azok vannak, akiknek tűnnek. Mi tehát a boldogsághoz vezető legbiztosabb út?! Az önvizsgálat barátaim! Az önvizsgálat!