Ma van 20 éve annak, hogy elhatároztam: elpusztítom a szüleimet. Morbid kis jubileum, igaz?! Olyan tisztán emléxem arra a napra mintha csak tegnap történt volna. Módszeresen kitervelt, lassú halált szántam nekik. Nem, ez nem vicc. S nem is valami olyasmi miatt, mert a legutolsó csínytevésem után lekevertek 1-2 nyaklevest. Pokollá tették a gyerekkoromat. Nem csak simán vertek, non-stop de a verések szünetében sosem felejtettek elgondoskodni arról, hogy alaposan meg is alázzanak. Mindössze 5-6 éves voltam mikor komolyan elkezdett foglalkozttattni a gondolat, hogy a magam módján vetek véget a kínjaimnak. Eleinte természetesen én is túl gyáva voltam és megfélemlített ahhoz, hogy ellenük merjek ilyen jellegű gondolatokat produkálni. Így önmagam ellen fordítottam minden olyan eszközt, ami egy 5 éves gyerek rendelkezésére állhat arra, hogy kioltsa a saját életét. A próbálkozásaim természetesen rendre kudarcba fulladtak. S mikor a kínjaim már-már a számomra elviselhetetlen és felfoghatatlan határokat feszegették döntöttem úgy, hogy nekik kell menni az élők sorából. Tisztán emléxem arra a pillanatra mikor egyik barátom tudatosította bennem azt, amit addig elképzelni sem mertem. Azt, hogy nem minden gyereket vernek otthon nadrágszíjjal és nem mindegyiknek kezdődik a napja reggel 5-kor vízhordással egy 4 Km-re lévő kúttól. Alig múltam 11 éves mikor még mielőtt megakadályozhatott volna valaki, vagy ami rosszabb még mielőtt meggondolhattam volna magam a sors közbeszólt és gyorsan és fájdalom nélkül iktatta ki őket az élők sorából egy autóbaleset képében...
A napjaim reggel 5-kor kezdődtek azzal, hogy az otthon, létező összes 50 Literes víztároló edényt tele kellett hordanom vízzel. Ebből volt 4 ilyen. Nem nehéz kiszámolni az pontosan 200 Liternyi víz. Ebből volt főzve (ha volt főzve) mosva és minden más, amit a vízből és vízzel szokás csinálni. A rendelkezésemre két 10 Literes és egy 5 Literes kanna továbbá egy bicikli állt minek sosem voltak felfújva a gumijai-mondván-úgysem tudok biciklizni akkor meg minek...jah és a vízhordáshoz ugye ez nem kell. A kút kb. 4 km-re volt. S az bizony sosem jött közelebb. Se télen, se nyáron. Mikorra tele hordtam az edényeket természetesen kivétel nélkül minden alkalommal lekéstem az első órám felét. Három késés után automatikusan kaptam az írásbeli figyelmeztetést azután pedig az igazolatlan hiányzást. Anyám abban az iskolában dolgozott takarítónőként ahova jártam. Misztikus módon a tanárok sosem rajta kerestek, viszont kíméletlenül írták a hiányzásaimat. Nem tudták ugyanis miért hiányzok, hiszem anyám azt állította, hogy Ő mindig időben indított el otthonról. Reggel nyolckor azonban én még javában az utolsó fordulónál jártam a vízhordásban. Anyám érdekes ember volt. Minden okot és helyet kihasznált arra, hogy megalázhasson az osztálytársaim előtt. S közben természetesen nem felejtette el mindig a fejemhez vágni, hogy én nem egy betervezett gyerek vagyok csak elcseszte a védekezést és becsúsztam váratlanul. Idővel rájöttem, hogy kéjes örömöt okoz neki, ha mások szeme láttára verhet. Rengeteget kaptam. Nem nyári zápor féle villámgyors megdorgálásokat hanem, akár fél órán keresztül tartó folyamatos verést. Persze ez nem kis fizikai megterhelés ám. Szóval egy idő után rászokott különböző segédeszközökre: nadrágszíj, orgona ág, és ami épp a keze ügyébe akadt. Emléxem, hogy egyszer még egy WC kefét is szétvert rajtam. Takarítónőként dolgozott, biztos olyan volt ez neki, mint mikor a titkárnő megpillantja az iroda sarkában álló hatalmas fénymásolót és felcsillan a szeme. Gyakorlatilag mindenért megvert. Azért, ha rossz jegyet hoztam, azért ha nem hoztam semmilyen jegyet, azért ahogy öltöztem, azért ahogy a vége felé már nem tudtam öltözni, azért, hogy olyannal barátkoztam, aki neki nem tetszett, azért ha sírtam verés közben, azért ha nem sírtam verés közben. Emléxem, hogy mindig rettegtem, hogy nehogy azt mondja, hogy menjek el vele vásárolni. A boltban rendszeresen megvert. Az okát a mai napig nem tudom. A lényeg, hogy szerinte volt oka. Ha esetleg ajándékot kaptam a nagyitól azt automatikusan elvette, amikor a nagyi hazament s ajándékozta a barátnője gyermekeinek. A végén sajátos "bosszút" találtam ki. Már nem sírtam, ha vert. Nem érdekelt a dolog. Nem csak a sírás, de a fájdalmak sem. Egyszer apám már jó 10 perce vert a nadrágszíjával s tisztán emléxem a következőket mondta: Még csak bőgni sem tudsz Te kis parazita, hát ezért tartalak?! 15 perc múlva kb. megunta vagy elfáradt és elengedett. Ilyenkor kimentem a házunk mögé s a falhoz dőlve roskadtam magamba. Néztem a szemben lévő búzatáblát s csendesen kötögettem a sebeimet.
Június 4.-ét írtunk, amikor történt valami, ami számomra még az óta is felfoghatatlan. Ez egy szombati nap volt. A szombati napjaim mindig nagyon különlegesek voltak, mert relatív korán (este 9 felé) már pihenhettem. A szüleim ugyanis bankettekre jártak. Akkor még így nevezték azt, amit ma úgy hívnak: Discó. Azon a napon is este 9-kor elmentek otthonról. Engem bezártak a konyhába. Sokáig nem értettem, hogy miért pont a konyhába. Az világos volt, hogy olyan jó sosem leszek nekik, hogy TV-t nézhessek valaha is, így teljesen normálisnak tűnt, hogy a nagyszobába evidens, hogy nem engednek be. De aztán rájöttem, hogy az én szobámban pedig azért nem mehettem be, mert ugye ott volt az ágyam. Hihetetlen, de mégis így volt. A gondoskodás legkisebb szikráját sem engedhették meg maguknak: Még csak aludnom sem volt szabad. Az éjszakáim tehát az asztalra borulva teltek, ahogyan néha ma is egy-egy húzósabb nap után, csak itt az asztaltól a klaviatúrám választ el. Hajnali 4 volt már mikor a kutya nagyon ugatott. Kimentem. A nagymamám várt a bejáratnál és 2 rendőr. Az idős asszony arcán furcsa érzelmek látszottak. Mintha mosolyogva sírt volna. Nem értettem. Bementünk a házba s kérték, hogy üljek le. Engedelmeskedtem. Az egyik rendőr hideg hangsúllyal közölte, hogy a szüleimet autóbaleset érte s mindketten eltávoztak. Hülye vicc-gondoltam magamban. A nagyi magához ölelt. Remegett minden porcikája miközben a tarkómat simogatva suttogta: Vége van kicsim, vége van már... Zavarban éreztem magam. Egyrészt mert a szituáció miatt illett volna, ha sírnom azonnal nem is, de legalább kicsit talán megtörnöm, másrészt mert nem hittem egy szavát sem a rendőrnek s mintha valami viccet mesélt volna cinikus mosolyra görbült a szám. Egészen a temetés pillanatáig nem mertem elhinni, hogy létezhet ilyen. Sőt: még a mai napig is álmodom azt, hogy bent vagyok az üres szobában s az ajtóban fenyegetően közelít felém az anyám, kezében a nadrágszíjjal. Érdekes mód az előtt a bizonyos szombat este előtt 2 hónappal már elkezdődtek a jelzések. Aznap emléxem nagyon megvertek korán reggel mindketten. S a konyhaajtó előtt elhaladva a könnyeimet törölgetve magamnak motyogva elejtettem egy fél mondatot: Bárcsak megdöglenék végre, hogy ne szórakozhassanak velem. Elég halkan nem sikerült mondanom, vagy talán nem is akartam, mert anyám ezt meghallva a kezében lévő konyhakést dobta oda elém mondván cinikusan: -Ezzel csináld! a kis buta azt hitte viccelek... ütközésig toltam a hasfalamba a kb. 15-20cm-es pengéjű kést. Majd-azóta sem tudom miért-elszaladtam s a környék legnagyobb eperfájáig jutottam. Ott elsötétült előttem a világ s összeesetem. Az ébredés a kórházban ért. Mindenhol fehér falak, mellettem egy ritmusosan sípoló gép. Az ágyam szélén pedig ott ült az anyám, mint valami hatalmas gyarmatosító a győztes csata után. Hideg rekedtes hangján csak egy mondatot vágott hozzám: -Ha elmered mondani, hogy mi történt... kitaposom a beled! Természetesen nem mertem elmondani mi történt így a zárójelentésben "konyhai baleset"-ként van feltüntetve az eset, amit az óta is őrzök. Ott azon a kopottas kórházi ágyon fogadtam meg, hogyha létezik valami olyan tudományág, aminek segítségével megtudhatom, mi miatt válik 2 ember ennyire állatiassá, ennyire embertelenné, akkor abban mindenképpen el fogok merülni. Azt hiszem, a világon nekem van a legnyomósabb indokom arra mi miatt lettem pszichológus...
Diagnózis helyett, annyit tudnék elmondani a történtekről így visszatekintve a múltra, hogy ez a történtet is azt igazolja mennyire nagy és komoly felelősség gyermeket vállalni. Még ezek után is hiszem azt, hogy az én szüleim nem születtek rossz embernek. Viszont az egymásra való nem figyelés, a rosszindulat és a drogok teljesen kiölték belőlük emberi mivoltukat. Az apám villanyszerelőként dolgozott. Villanyszerelőként kiváló szakember volt. Az anyám egy általános iskola takarítónője volt. Sosem volt egy észkombájn és apámhoz is azért ment hozzá, mert a nagyim egyszer azt találta mondani neki, hogy amiért ilyen rosszindulatú és elviselhetetlen egy férfinek sem fog kelleni. Anyám azonnal hozzáment az első férfihez, aki felajánlotta, hogy elveszi. Ez volt az apám. Az ő kapcsolatukban sosem volt szerelem. Mivel az anyám számára apám puszta fegyver volt a saját anyja ellen így szeretni sem tudta. Gondoskodni pedig pláne nem tudott s szerintem nem is akart róla. Apám ezt tapasztalva már nem adott haza többet a fizetéséből s bánatát alkoholba fojtva próbálta túlélni mindig az aktuális napot. Aztán jöttek a könnyűvérű nőcskék is persze. Anyám pedig látva, hogy az apám már nem tekinti többé teljes értékű társként a gyógyszerek után nyúlt. Már terhes volt velem mikor ez a probléma kiteljesedett. Egy gyógyszerfüggő és egy alkoholista közös gyermekeként jöttem a világra. Akkoriban még nem volt divat a pszichológus, de a fajtájuknál még a "beszéljük meg" sem. Belecsöppentem tehát egy harctér közepébe. Mindketten rajtam keresztül próbáltak ártani a másiknak. Kristály tiszta tudattal, előre megfontolt szándékkal. Azt tervezték, hogyha például az egyik ver, engem a másik majd megsajnál és kompromisszumkészebb lesz. Éveken keresztül nem vették észre, hogy egyiköjüket sem érdekli, hogy mikor, miért és meddig ver a másik. Azt hiszem meg tudták volna ölni egymást egy kanál vízbe is. Csak sosem merték bevallani maguknak. Nekem ezzel szemben pokollá tették az életemet. Soha egyikőjük sem ölelt meg! Pedig még azokra az időimre is emléxem mikor beszélni sem tudtam! A szeretet egy cseppjét sem mutatták felém. Hiába készültem én is műsorral anyák napján, mint a többi gyerek, az én versemet senki nem hallgatta meg, senki nem dicsérte a rá fordított időmet, senki nem adott ajándékot cserébe...egyetlen emberi megnyilvánulást sem. Ezért ki is alakult már jó korán bennem egy elmélet arról, hogy nem kellek a világnak. S ez még a mai napig itt kísért. Valószínűleg emiatt hoz az mélyen zavarba, ha valaki önzetlenül ad, ha valaki megölel, ha valaki szeretni próbál. Nem szoktam meg azt, hogy emberszámba vesznek...